Súgópéldány

Aki látott valaha vadászó házimacskát, és szorult belé némi empátia, biztosan elképzelte már, milyen lehet mindezt védtelen prédaként átélni. Ha pedig belegondolt, mit érez egy egérke a hozzá képest óriási, hegyes karmai és fogai mellett ördögi ügyességgel is megáldott ragadozó fogságában, biztosan nem nyugtatja meg az Izlandon karácsonykor körbejáró rettenetes Yule-macska legendája.

Arról ugyan megoszlanak a vélemények, hogy pontosan mekkora is az izlandi néphagyomány szőrös ünnepi réme – egyes források szerint helyzettől függően változtathatja is a méretét –, bizonyosak lehetünk, hogy a szomszéd Mircihez és az emberhez képest is hatalmas jószágról van szó. Bár története ennél jóval régebben terjedt szájról szájra, a Yule-macskát (izlandi nyelven: Jólakötturinn) írásban először a XIX. században említették – egy legendákat és meséket összegyűjtő kötetben–, és már ott is egyértelművé tették: ez a „cicus” mindenkit könyörtelenül elfogyaszt, aki nem kapott karácsonyra új ruhát.

Ez első hallásra igazságtalanul hangzik, hiszen azt sugallja, az óriásmacska kifejezetten a szegény emberekre utazik, a dolog azonban nem ilyen egyszerű. Mivel Izlandon a gyapjútermelés kritikus fontosságú volt a kegyetlen tél átvészelésében, a lakosok keményen dolgoztak azért, hogy megfelelő mennyiségű anyag álljon rendelkezésre. A jó munkát végző parasztokat új ruhákkal jutalmazták uraik, a gazdagok pedig gyakran jótékonykodtak is, hogy a rászorulók se maradjanak téli öltözék nélkül.

Jólakötturinn-szobor Reykjavíkban

Forrás: Wikipédia/Christine Rondeau

Mivel a ruha elsősorban a kitartó és eredményes munkáért járt, ha valaki nem jutott hozzá, azt a Yule-macska lustának könyvelte el, és megbüntette. Gyerekek esetében – akik idővel a macska elsődleges célpontjaivá váltak – az ajándék hiánya azt jelentette, hogy rosszak voltak, őket tehát ezért falta fel a szörny. (Aki egy szelídebb verzió szerint csak a kiszemeltek karácsonyi ételeit fogyasztotta el.) A legenda idővel hozzáidomult a modern karácsony szelleméhez, ezért ma már nemcsak időszakos szobrok állításával és mókás szuvenírek árusításával emlékeznek meg róla, de arra is használják, hogy az embereket adakozásra buzdítsák. Ha ugyanis minden szegény család elég ruhát kap karácsonyra, senkinek sem kell félnie, hogy darabokra tépik.

Akinek felkeltette érdeklődését e kicsit sem kedves karácsonyi macsek alakja, az interneten számos forrásból tájékozódhat róla. Magyarul többek között a Telexen jelent meg egy hosszabb cikk a témában, de angol nyelven is számos remek összefoglaló anyagot találhatunk. (Például itt.) Aki pedig szellemes és aranyos formában ismerkedne a Yule-macskával, megnézheti a Draw The Life TikTak csatorna videóját.

Forrás: IMDB

A Youtube azonban néhány sötétebb hangulatú kisfilmet is rejt, amelyekben legtöbbször egy egyedülálló édesanya küzd azért, hogy gyermekeit megvédje a rájuk vadászó szörnytől. A Yule Cat című, Albin Glassel rendezésében készült, mindössze négyperces horror egy pillanatra még a Jurassic Parkot is megidézi, amikor a gigantikus macska nem kevésbé gigantikus világító szeme megjelenik a rémült család ablakában. Aki pedig fadíszítés közben tökéletes izlandi hangulatra vágyik, mindenképpen indítsa el a Yule-macskáról szóló Björk-dalt, és csendben adjon hálát, amiért itthon nem kell tőle félnie.

Írta: Frei Gabriella

A karácsony közeledtével már mindannyian beélesítettük kedvenc ünnepi zenéinket: Jingle Bells, Last Christmas, Fehér karácsony (szurkolva, hogy idén végre az legyen), szól a Sinatra vagy éppen a TheVR Jani-féle feldolgozás. A Csendes éj pedig egy olyan klasszikus, amelyet a világon mindenhol ismernek, több mint háromszáz nyelvre fordították le, generációk nőttek fel rajta Nem is gondolná az ember, hogy már kétszáz éves is elmúlt.

A mű 1816-ban, a véres napóleoni háborúk után íródott Oberndorfban, egy osztrák faluban. Az ottani tiszteletest, Josep Mohrt a legenda szerint megihlette a háború sújtotta, mégis csendes és békés vidék; tollat ragadott és verset írt. A bemutatására azonban csak 1818-ban került sor, egy váratlan probléma miatt.

A karácsonyi mise előkészületei alatt kiderült, hogy nem működik a templomi orgona – a források itt megoszlanak, egyikben a közeli folyó áradása, másikban a templomban lakó egerek rongálták meg. A tiszteletes nem akart zene nélküli karácsonyi misét – ezért is vette elő a fiókból régi versét. A kórusvezetőt, Franz Xaver Grubert kérte meg, hogy komponáljon a vershez dallamot, egy, az egyházi zenétől akkor még igen távol álló hangszerre – gitárra.

Franz Xaver Gruber (forrás: Wikipédia)

A Csendes éj nagy sikert aratott; a helyiek pedig megőrizték, mondhatni, a „falu névjegyévé tették” a dalt, karácsonyról karácsonyra újra és újra elénekelve azt. Az obendorfi templom orgonakészítőjének egyik látogatásakor annyira megtetszett, hogy lemásolta a kottákat, és hazavitte magával szülőfalujába. Innen jutott el a szerzemény utazó zenészekhez, akik felvették repertoárjukba a dalt, és egész Európában, sőt az egész világon elterjesztették útjaik során.

Jártak az orosz cárnál és a porosz király udvarában, de még Amerikába is eljutottak. Nem meglepő, hogy az első világháború karácsonyi tűzszünetekor is ez az ének csendült fel a katonák között, hiszen mindenki ismerte a saját anyanyelvén.

A Csendes éj több mint két évszázada része a meghitt karácsony estéknek, legyen az bárhol a világon – 2011-ben pedig az UNESCO szellemi kulturális örökségeinek listájára is felkerült.

Írta: Molnár Eszter

Források:

https://www.noklapja.hu/advent/2023/12/07/karacsonyi-dal-csendes-ej-tortenete/
https://www.wrti.org/arts-desk/2020-12-19/the-story-behind-the-beloved-christmas-carol-silent-night

Ma a karácsony a fény, a család és a meghittség ünnepeként él a köztudatban. A XXI. században azonban egészen másképp tekintettek erre az időszakra: a viktoriánus Angliában karácsony estéjén kísértettörténeteket meséltek.

Forrás: Wikipédia

A kandalló körül összegyűlt családok nemcsak ajándékokat bontottak, hanem borzongató történeteket is, amelyek a sötétség, a halál és a természetfeletti jelenlét gondolatát hozták közel az ünnephez. Charles Dickens Karácsonyi ének című műve máig őrzi ennek a hagyománynak egy megszelídített változatát, ám mellette számos, mára elfeledett szerző formálta a karácsonyi kísértettörténetek világát.

J. H. Riddell atmoszferikus, társadalmi problémákat is érintő „ghost storykat” írt, Margaret Oliphant erkölcsi kérdéseket állított középpontba, míg M. R. James a modern kísértethorror alapjait rakta le: történeteit rendszeresen karácsonyra szánta, felolvasásra.

A korszak újságjai és magazinjai karácsonyi különszámokban közöltek rövid rémtörténeteket, amelyek gyakran hideglelős, mégis ünnepi hangulatot árasztottak. Ide tartoznak Arthur Conan Doyle kevéssé ismert kísértetmeséi, M. R. James groteszk novellái, valamint a ma már meghökkentőnek ható, rémisztően humoros viktoriánus karácsonyi képeslapok is.

A 20. század során a karácsony egyre idealizáltabbá vált, a borzongás kiszorult az ünnepi narratívából. Pedig a szellemtörténetek szervesen kapcsolódtak a téli sötétséghez és ahhoz az ősi gondolathoz, hogy a fény csak a sötétségen keresztül nyer értelmet. A karácsonyi szellemtörténetek újrafelfedezése ezért nem ellentmond az ünnep szellemének, hanem annak mélyebb rétegeit tárja fel.

Írta: Pus József

Források:

Tara Moore: Victorian Christmas in Print

British Library - viktoriánus karácsonyi képeslap- és folyóirat-archívum

National Trust (UK) – viktoriánus ünnepi szokások dokumentációja

A karácsony hagyományosan a család, a fények, az otthon melege és a közös étkezések ünnepe. Ám léteznek olyan helyek a Földön – vagy éppen azon kívül –, ahol az emberek ezt az időszakot teljes elszigeteltségben töltik. Kutatók a bolygó legdélibb pontján, a tenger mélyén dolgozó legénységek, vagy éppen az űrhajósok a világűrben mind ugyanazzal a kérdéssel szembesülnek: hogyan teremtsenek ünnepi hangulatot ott, ahol a megszokott keretek hiányoznak? A válasz hol meghatóan egyszerű, hol meglepően kreatív, de minden esetben rávilágít arra, hogy a karácsony valódi ereje az emberi kapcsolatokban rejlik.

Karácsony az Antarktiszon, ahol a hó örök, de az ünnep egyszeri

Az Antarktiszon dolgozó kutatók különleges körülmények között ünnepelnek. A legtöbb kutatóállomáson nyáron is fagypont alatt marad a hőmérséklet, a karácsony pedig fényárban úszó, végtelen nappalra esik, hiszen a déli kontinensen ilyenkor nem megy le a nap.

Az ünnep sajátosságai közé tartozik a közös lakoma, amelyet az állomás szakácsai (ha vannak), vagy maguk a kutatók készítenek el. A menü sokszor meglepően ünnepélyes: sült hús, házi kenyér és desszert, amit csak készleteik megengednek. A vacsorát megelőzi a díszítés saját kezűleg, sok helyen újrahasznosított anyagokból készített dekorációkkal, mint például az alumíniumdobozból vágott csillagok, a kifestett kartondíszek és a „sufni tuning karácsonyfa”. Mindezeket a közösségi programok foglalják keretbe: viktoriánus társasjátékok, filmnézés, zenélés vagy éppen közös kutatóállomás-túrák. A humor kiemelt szerepet kap; gyakoriak az ajándékok helyetti „bájos marhaságok”, a saját készítésű mémek, rajzok, tréfás rekvizitumok.

A magány ellenére minden állomáson kialakul egyfajta meghitt közösségi érzés, ahogy ezt egy kutató frappánsan meg is fogalmazta: „Az Antarktiszon néha előbb találod meg a karácsony értelmét, mint otthon a sürgés-forgásban.”

Karácsony a tenger mélyén: amikor az ünnep vas- és vízzár alá kerül

A tengeralattjárók legénysége gyakran hónapokig nem látja a napot. A vasfalak közé szorítva, sűrített levegőben, hangszigetelt kabinokban dolgoznak, mégis minden évben megpróbálják személyessé tenni a karácsonyukat.

A helyhiány miatt miniatűr díszítésekkel készülnek: a papírból hajtogatott fák, a fényfüzérre emlékeztető LED-csíkok és a fémfalakra helyezett mágneses díszek már védjegyeivé váltak a víz alatti ünneplésnek. A titkos „kabinos” ajándékozáshoz sorshúzással döntik el, ki kit lep meg. Az ajándékok gyakran praktikusak (füldugó, kis csokoládé, vicces rajz), de érzelmileg annál fontosabbak. A napot közös vacsora zárja, ha az ellátmány engedi, különleges menüvel. A beszámolók szerint ilyenkor a tér is „tágasabbnak”, érződik, még akkor is, ha fizikailag mindenki ugyanott van.

Ünnep a Föld határain túl

Az űrhajósok karácsonya talán a legkülönlegesebb mind közül. Az Nemzetközi Űrállomás fedélzetén, 408 kilométerrel a Föld felett, a karácsony fogalma szó szerinti értelmet kap: az ünnep univerzálissá válik.

Az űrbéli karácsony elengedhetetlen része az úszó dekortárgyak, például apró karácsonyfák és játékdíszek elhelyezése a kabinokban, olykor rögzítve vagy mágneselve. Ezután – a konzervorientált menü „aperitifjeként” – fotózás következik: a karácsonyi kiegészítőt (sapka, csengő) viselő űrhajósok képeket küldenek magukról a Földre. A NASA és más űrügynökségek gyakran hagyományos ünnepi fogásokat is felküldenek, űrkompatibilis csomagolásban. Desszertként a „kapcsolat a Földdel” ceremóniája szolgál: az űrhajósok hosszabb videóhívást fogadhatnak otthonról, amely sokuk számára a legmeghatóbb pillanat mind közül.

Az űrbéli karácsony a tradíciók mellett arról a furcsán egyszerű tényről is szól, hogy az emberek bárhol képesek ünneppé formálni egy pillanatot. A legénység számára ez az időszak arra is alkalmat ad, hogy egy pillanatra lelassuljanak egy helyen, ahol az idő és a tér folyamatos nyomást jelent.

Források:

Australian Antarctic Division – Christmas on the Ice
BBC Future – “How submariners celebrate holidays underwater”
SA (European Space Agency) – Astronaut diaries
Smithsonian Magazine – Holidays in unusual places

Írta: Pus József

Súgópéldány

Népszerű bejegyzések

Kövess minket Facebookon

Korábbi cikkeink

Címkék