Súgópéldány

Carl Orff kultikus darabját, a Carmina Buranat a Szegedi Kortárs Balett vitte színre. Az előadás előtt Juronics Tamással, a darab koreográfusával beszélgettem.

Mi inspirálta, mikor 2001-ben megalkotta a darabot?

2001 óta nagyon sok idő telt el, nem emlékszem konkrétumokra. Viszont a zene alapvetően nagyon inspiráló, hatásos, táncra alkalmas – bár az is igaz, hogy szinte már túl populáris. Ha az ember dolgozott már más zeneszerzővel, akkor tudja, hogy bizonyos szempontból ez könnyebbséget jelent. Azonban ha komolyan vesszük, akkor történetileg is nagyon szép dolog tud lenni. Tehát a zene inspirált először, a tartalmi részből a sok érzést vettem ki inkább. Nem követtem a szöveg pontos menetét, mert annak nincs igazi szerkesztett dramaturgiája, viszont rengeteg dolog, akár színpadi elem is megihletett.

Emlékszem, hogy amikor elkezdtem dolgozni, egy nagyon modern darabot akartam csinálni: öltönyösökkel és mindenféle elvont dologgal, de néhány próba után rájöttem, hogy ezt a zenét nem lehet megerőszakolni. Hagyni kell sodortatni magunkat. Akkor azt abbahagytam, leültem és elkezdtem írni egy történetet, ami közelebb állt ehhez a zenei világhoz, és ami ennek az érzelmi mélységeit jobban ki tudja domborítani. Így született meg ez a fiatal lány, az ő története és az egész közösség rituális játéka.

Milyen változtatások és mekkora mértékben voltak az évek során a darabban?

Érdekes, mert csak apróbb módosítások voltak és valószínűleg még lesznek is, nem is olyan sokára. Technikailag lesz, amit máshogy fogunk játszani, például a következő előadástól Szegeden. Nyáron a Margitszigeten a technikai játszás nehézségei teremtettek olyan helyzeteket, amelyeket most a kőszínházban is alkalmazok majd, mert jobban tetszett. Tehát mindig van pár pici dolog, ami változhat, de alapjaiban az egész darab szerkezete, a működése nem. Letisztult a jelrendszere, a szimbólumrendszere, a különböző eszközök visszatérései és a karakterek fejlődési íve. Ez szépen ki lett találva az elején, nem kellett utána vagy közben hozzányúlni.

Régebben volt olyan időszak, amikor a Halál sima átmenetelét egymás nyakába ülő emberek csinálták, hogy magasnak tűnjön és nagynak. Nálam ezt könnyebb megvalósítani, mert eleve magas vagyok, így ez is egy kicsit alakult, sőt, összefonódott később a másik szereppel, a másik Halál figurával.

Szóba került a lány története, a Halál figurája, a zene magával ragadó sodrása. Mit gondol, mi fogja meg a közönséget a darabban?

Hiszek abban, hogy a néző szereti az érzelmeket. Lehet okos színházat csinálni, de szívhez szóló színházat nehéz, ugyanakkor jó is. Ez egy ilyen történet: szívhez szól. Van benne boldogság, szomorúság; alapértékeinkkel, az életszeretettel, a halállal való gondolatokkal találkozunk, egyszóval azokkal a dolgokkal, amik nap mint nap megfogalmazódnak bennünk. A nézők pedig szeretik ezeket a történeteket. A történetmesélés, akár tánc, opera, próza, fontos a színházban – ez az irodalmi gyökerünk, ezen növünk fel, ezekből tanulunk. Amíg a közönség bele tud kapcsolódni a történetbe, amíg megszólítja, amíg érzelmileg van hozzá köze, addig érdemes játszani.

Carl Orff szerzeménye önmagában is rengeteg érzést vált ki a nézőkből. Nem tartott attól, hogy a zene elveszi a tánc szerepét?

Az volt a célunk, hogy a zene és a tánc egymást erősítő effektek legyenek. Fontos, hogy a zene ne öncélúan szólaljon meg, hanem teljes mértékig a táncos sajátjává tudjon válni. Ilyenkor a néző már nem is figyel a zenére, az energiát, ami abból jön, az előadóművésznek tulajdonítja, és nem téved sokat: a táncos lelkéből, testéből, dinamikájából érkezik. Ebben hiszek, nem szeretem, hogyha ellenhatások vannak.

Ahogy a darab is folyamatosan formálódik, úgy a társulat is bizonyára átalakul, új emberek állnak be a szerepekbe.

Tizennégy év sok idő, természetes folyamat, hogy a táncosok cserélődnek, kiöregszenek. Amikor bent voltam a csapatban, közel száz előadást csináltam végig táncosként, majd váltottam és most Halálként szerepelek benne. Ha belegondolok, hogy hány ember tette bele a lelkét ebbe az előadásba és táncolta végig mellettem Carmina Buranat, talán százan is lehetnek. Most is debütál két tehetséges kollégám, ráadásul dupla premier ez, hiszen nemcsak a darabban lépnek először színpadra, hanem a Szegedi Kortárs Balettel is most dolgoznak először. Ezek a szereplőváltások a főszereplőknél is ugyanúgy zajlanak, most a negyedik generációnál tartunk.

A Szegedi Kortárs Balett Carmina Buranaja nem csak itthon, hanem külföldön is számtalanszor vendégszerepel. Milyen a külföldi fogadtatása az előadásnak?

A darab bejárt egy nagyon komoly nemzetközi utat Mexikótól, Izraelen keresztül Európa majdnem minden országában, tehát nagyon sok helyen látták. Most már a 250. előadás felett vagyunk, ami egy balettől elég szép eredmény. Az pedig külön öröm, hogy ilyen sok idő elteltével is még repertoáron tudjuk tartani, mert van rá igény. Nyilván a sikeri része főként a zenének tulajdonítható, de a zene sosem elég. Az a jó, ha a néző azt mondja, hogy jó ez a zene, és még jobb, hogyha balettel látjuk.

Készítette: Kovács Alexandra

Fotók: humenmagazin.com, jegy.hu