Súgópéldány

Különleges feldolgozásban láthatta a közönség Szophoklész drámáját, az Oidipusz királyt. A József Attila Színház beavatószínházi előadásként tűzte műsorára az ismert történetet, mely főként a fiatalabb közönséget szeretné megismertetni a színház világával.

Az előadással több célja is van az alkotóknak. Amit már az első jelenetből megtudhat a néző, hogy egy előadás nem csak a színpadon tud folyni. Az első jelenet színtere a József Attila Színház előtere, ahol leadtuk a kabátunkat, tulajdonképpen ott játszódik a jelenet. Egy párbeszéd kezdődik el a színészek és a közönség között, melynek célja, hogy lebontsa a nézőteret és a színpadot elválasztó láthatatlan falat, hogy átjárást biztosítson a két rész között. A néző tulajdonképpen már itt beavatódik a színházba, valamilyen szinten ő is szereplő lesz. Azonban ez nem az előadás elsődleges célja, hanem az, hogy az Oidipusz király történetét és szereplőit megismerjük. Ugyanis az első jelenet után „visszaáll a régi rend”, a nézők leülhetnek, és mint „klasszikus befogadó” kísérhetik figyelemmel az eseményeket. Ezt egészen addig tehetik, amíg a Karvezető meg nem szólítja őket. Pontosabban a Karvezető funkciót betöltő színész, aki tulajdonképpen mint magánember kérdez minket, hogy mit gondolunk a megismert információkról. Ezen a ponton a drámaírás nehézségeibe való beavatás következik, hiszen egy-egy nézői megnyilvánulásra racionális következtésekkel reagál, hogy a felvázolt gondolat mennyire vinné előre az előadást, avagy „ölné meg” a darabot. Ekkor úgy éreztem magam, mint egy iskolai tanórán. Sajnos az ilyenfajta gondolkodást nem tudtam megtapasztalni, hiszen a drámát ismerem, de jó volt látni a velünk együtt az előadást élvező általános iskolásokat, ahogy kikövetkeztetik, hogy vajon ki is lehet a gyilkos. Az előadás címe nem véletlen Oidipusz nyomozás, hiszen a közönség maga is nyomozóvá válik, az emberek együtt derítik fel az egyébként mai korban is egyedülállóan egyedi krimi részleteit.

Az előadás alatt úgy éreztem magam, mintha egy brechti előadást néznék. Iokaszté haláláról egy kivetített feliratból szerzünk tudomást, melyben ott van két erős brechti jegy, a felirat, és a mechanika. A narrátor (Karvezető) bizonyos időközönként kiszól nekünk, kérdez, beszélget velünk. Tulajdonképpen song-ként is felfogható Oidipusz éneke, amikor arról elmélkedik, hogy ki is ő valójában, honnan származik. Az előadás folyamán több elidegenítő elemmel is találkozhattunk, például a székekre kihelyezett műsornaptár, vagy amikor egy emelkedett patetikus mondat után valaki elkiáltja magát, hogy „Gergő, ott vagy?”. Folyamatosan érzékeltették velünk, hogy színházban vagyunk, ez nem a valóság, még ha annak is tűnik. Ilyen szempontból nézve a brechti színházba való beavatás is a célja az előadásnak, bár ez így konkrétan nincs kimondva, de harmadlagos célként meg lehet fogalmazni. Az egészét tekintve a leghangsúlyosabb, mondjuk elsődleges cél az általános iskolások megszólítása a színházon keresztül, és az alapvetően nehéz dráma érthetőbbé tétele. Ennek eszköze az egyszerűsített nyelvezet. 

A színészek tulajdonképpen a klasszikus dráma klasszikus szerepeibe kerülnek, de mégsem. Én sokkal emberközelibbnek éreztem mind Oidipuszt, mind Kreónt, mind Iokasztét. Tudatosan nem emelték fel a szereplőket a nagy görög tragédiai magaslatokba, így sokkal jobban tudtunk velük azonosulni. Ilyen szempontból egy-két tűz közé került, vívódó családapa és uralkodó Oidipusszal, egy hazáját féltő, cselekvő Kreónnal, és egy aggódó feleség Iokasztéval találkozunk. Ezek a szociális szerepek állandósulnak az előadás végéig, a változásra egyik szereplő sem képes, ezért Iokaszté öngyilkos lesz, Oidipusz pedig megvakítja magát. Ezek a szerepek a mindennapi életünkben is fellelhetőek, ezért képes az előadás hatni arra, aki értően nézi. Azt leszámítva, hogy ez technikájában és stílusában egy beavató színházi előadás, azon kívül egy nem is olyan rossz Oidipusz király kamaraelőadás is.

A szerzett tudás magáról a drámáról szerintem kielégítő. Felvázolják nekünk a történet fő csapásvonalát, a szereplőkről is kapunk egy részletesebb, mélyebb jellemrajzot, melyek tökéletesen hasznosíthatóak az iskolai tanulmányok során. Magáról a drámáról szerzett tudásunk mély, és nagyobb mennyiségű, azonban a színház más területéről nem sok mindent tudunk meg, természetesen ez nem is elsődleges célja ennek az előadásnak. Amit kitűztek célul az alkotók azt maradéktalanul teljesítették. Beavatódtunk az Oidipusz királyba, ezzel együtt a görög drámaírásba. 

Az előadás beavató is meg nem is. Inkább koncentrál arra az előadás, hogy az Oidipusz királyt, mint drámát megmutassa, szereplőivel, cselekményével, mintsem arra, hogy a színház egy bizonyos részét tárja fel előttünk. Tulajdonképpen a görög drámák sajátos világába, így az antik görög drámaírásba betekintést nyerünk, de ez csak egy nyilvánvaló melléktermék, hiszen egy nagy egész részéről (Oidipusz király) nem tudunk így beszélni, hogy nem beszélünk a nagy egészről (görög drámák, drámaírás). Az előadás tehát nem beavató mint egy színházi szegmens totális kiemelése, de beavató mint az Oidipusz királyba való mélyreható beavatás.

Írta: Hornok Máté

Fotók: József Attila Színház