Talán nem túlzás azt állítani, hogy a Godot-ra várva a drámairodalom egyik legmegosztóbb darabja, és nem pusztán azért, mert bemutatását lépten-nyomon értetlenkedés övezi, hanem azért is, mert olyan érzéseket vált ki az emberből, ami mellett nem lehet közönnyel elhaladni.
Sokan sokféleképpen próbálták értelmezni a darabot, jelentést adni a látszólag üresnek gondolt mondatoknak, cselekményt próbáltak erőltetni két, a társadalom perifériáján mozgó ember monoton beszélgetésének. Egyben azonban mindenki egyetért: Beckett örökérvényűt alkotott.
A budapesti Katona József Színház Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor rendezésében mutatta be az abszurd dráma alapművét, új gondolatiságot adva ezzel az ír szerző művének.
A tér különös kettőssége nyomasztó. Egyrészről fölénk tornyosul a színpad kerete, amelybe a sivár kis dombon ott ül Vladimir (Kocsis Gergely) és Estragon (Elek Ferenc). Nem tudhatjuk, hogy melyik melyik, és esetünkben nem is lényeges, hiszen egy a sorsuk. A táj végtelenségét csupán egy kiszáradt fa töri meg, mely később olcsó – vagy mondhatnánk unaloműző – játékuk színhelye lesz.
Ez a két figura a semmi közepén nem akarja megváltani a világot, nem akar nagy életbölcsességeket puffogtatni, és indokokat sorolni saját elrontott életük mentségeként: sokkal inkább bele akarnak simulni abba az életbe, amiben találják magukat. A túlélők mintapéldányai ők, az alkalmazkodás prototípusai. Alkalmazkodásuk azonban nem csupán annak tudható be, hogy kifogástalan személyiséggel rendelkeznek – sőt! –, sokkal inkább annak, hogy kisszerűségük miatt képtelenek helyzetükön változtatni.
Bajtársak is lehetnének, ha nem taszítanák egymást, mint ahogyan önismétléseikkel folyton egymás idegeire mennek. Társuk görbe tükrei ők, akik a létezés értelmét keresik – csak ők maguk sem tudják.
Mint ahogyan tudomást sem vesznek arról, hogy a talaj néha szó szerint kicsúszik a lábuk alól, és az ingoványos terepen az egyetlen kapaszkodó a kiszáradt fa, amire inkább felkötnék magukat. De nem kötik, valójában ez egyfajta önigazolás számukra, hogy élni kell. Így aztán nem marad más hátra, folytatják a várakozást. Godot-ra várnak.
De ki is az a Godot? Ha az elmúlt hatvan évben nem tudott rá senki választ adni, ostobaság lenne tőlem előállni A válasszal. Godot szimbólum, ami mindenkinek mást jelent. Az élet értelme? A megváltás? Az Isten? A remény? Talán mind együtt és egyik sem. Elvont fogalom ő, amiért látszólag érdemes életben maradni, várni az eljövetelére. Elmegy végül Vladimir és Estragon? Megtalálják-e Godot-t, vagy Godot bennük van? Az előadás nem ad egyértelmű választ, sőt, nem is törekszik rá. Ügyesen követi a becketti mechanizmust, és nyitva hagyja a kérdést.
Talán a két újonnan érkező Pozzo (Kulka János) és Lucky (Keresztes Tamás) tudná megfejteni a Godot-kérdést, hiszen ők nem ragadtak bele a pusztaságba, Pozzo látszólag szabadon közlekedik pórázra kötött szolgájával, Luckyval. Ám nem csupán a bábként élő Lucky van hozzáláncolva gazdájához, az úr is ugyanúgy függ a furcsa kis lénytől. Ez tökéletesen megmutatkozik a második felvonásban, ahol szinte teljes viszonycsere történik a két szereplő között.
Újbóli felbukkanásuk, és amnéziaszerű tudatlanságuk egy körforgás érzetét kelti: minden nap egy új kezdet. Estragon és Vladimir, akik viszont képtelenek újrakezdeni, csupán néhány eseményt játszanak újra, ellenben rendelkeznek az emlékezés képességével, ezáltal olyan tudás birtokában vannak, amik nyomán továbbléphetnek.
Arra a kérdésre, hogy ki is Godot, csupán egyetlen ember adhatná meg a választ: a Fiú (Varga Zétény). Miért éppen kisfiú? Ha szimbólumként tekintünk a karakterekre, azt mondhatjuk, hogy a gyerek a tisztaság, őszinteség, és gondtalanság jelképe, ezért aztán számára még minden világos és egyszerű.
Godot lenne az élet?
Írta: Vass Antónia
Fotók: Dudás Ernő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése