Súgópéldány

A Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház egyedülálló produkciót állított színpadra, három, egymástól elkülönülő, ám mégis valamiképpen összekapcsolódó darabot. A Moderato Cantabille/Catulli Carmina/Árnyak és vágyak az érzelmek széles skáláját mozgatja meg az emberben, mégsem érezzük egy percig sem, hogy sok lenne.

Az eredeti műsorrendtől eltérően elsőként az Árnyak és vágyak sejtelmes fényei villantak fel. A félhomályban himbálózó ruhafogasok szorongással töltötték el az embert, a táncosok életre kelő marionett-bábúként „akadtak” le a fogasokról, és kezdték néma harcukat a sorssal, az élettel. A newtoni tehetetlenség törvényére felhúzott darab különleges atmoszféráját az élőzene adta, amit a színpad oldalában megbújó vonósnégyes szolgáltatott. Mivel ez volt az est egyetlen élőzenés produkciója, törvényszerűnek látszott, hogy technikailag a legcélravezetőbb, ha ők kezdenek. Ám nem csak ezért volt szerencsés megoldás az Árnyak és vágyakkal kezdeni. A darab atmoszférája olyannyira magával ragadó, hogy a néző fokozott izgalommal várja a másik két produkciót. Kicsit olyan érzés kerített hatalmába, mint amikor az ember bemelegítő köröket a verseny előtt, de már ez a kis ráhangolódás is teljes erőbedobással folyik, teljes embert kíván.

És mint ahogy „nem mi vetünk árnyékot a világra, hanem mi magunk vagyunk a világra vetett árnyék”, úgy változik a kép, úgy tisztul az ember, lesz feketéből fehér, majd újra fekete. A fogasok pedig csak vészjóslóan himbálóznak, hol puszta mankóként, hol meghatározó kellékként segítik a táncolókat.

Szünet következik. A néző csendben hagyja el a termet, mert szeme előtt még ott dereng az utolsó kép, lelkében háborog a feszültség, az izgatott várakozás. A sors kérdése a Moderato Cantabille esetében is meghatározó jelentőséggel bír, a Marguerite Duras regényéből készített mű olyan embereket tár elénk, akik képtelenek változtatni önnön sorsukon, és ilyenformán szinte vergődnek saját életükben. A menekülés, a tehetetlenség érzése söpör át a színen, de ki elől menekülnek? Leginkább önmaguk elől, a világ elől, a szeretőjük elől. Kapcsolataik vannak, ám ezek meddő viszonyok, és ahogy rájuk – ránk zárul a fal, megkérdőjeleződik bennünk, hogy hová, kihez is tartozunk valójában.

Szinte a feloldozást várjuk a harmadik műtől, Carl Orff Catulli Carminájától. A Catullus verseire épített táncjáték könnyed, pörgős, szórakoztató, ám mégsem találja a helyét. A maga nemében páratlan előadás olyannyira elüt az előző két, borongós, komoly témákat feszegető darabtól, hogy a nézőtéren a legpikánsabb jelenet is csak halvány mosolyt csal ki a nézőből. Pont addigra oldódik fel az ember a már-már groteszk látványvilágban, mire az véget ér. Ilyenformán a mű elérte célját: nem borús gondolatokkal távozunk, hanem egy kellemes este érzésével, ám mégis valami többel a lelkünkben.

Írta: Vass Antónia