Súgópéldány

A Miskolci Operafesztivál sikere után november 5-től Budapesten, a Zeneakadémián is látható Fekete Gyula új operája, a Hans Christian Andersen meséje nyomán írt Egy anya története. A darabot Zsótér Sándor állította színpadra.

Furcsa egy opera ez. Nem csupán azért, mert nagyon modern érzetet kölcsönöznek neki a jelmezek és a díszlet, hanem azért is, mert nélkülöz mindent, amiről első ránézésre azt gondolnánk, hogy a műfaj alapelemei: nincs monumentális díszlet, nagyjelenetek, nincs klasszikus értelemben vett nagyária, és bár mozgalmas, de nem operai módon. Ez a tér kicsi és nyomasztó, az áriákba további szólamok vegyülnek, a tömegjelenetek helyett a színpadon lévő négy karakter is elszigetelődik egymástól, gyakorlatilag az Anya az egyetlen összekötő kapocs. A darab mégis működik, mégis operai világba ránt.

Az előadás egy olyan anya történetét meséli el, akinek beteg gyermekét elragadja a Halál (Dolhai Attila), ő pedig az anyai szeretettől elvakultan üldözőbe veszi őt. Az Éj birodalmában találja magát, ahol gyakorlatilag mindenét odaadja azért, hogy ráleljen.

Ám a történet nem ennyire egyszerű, nem ennyire egyenes. A tér sem engedi, hogy az legyen. Az Éj birodalma nem más, mint egy négy helyiségből álló kétszintes ház, melynek szobái az Anya (Frankó Tünde) kálváriájának állomásai is egyben. Az aggódó szülő félelme már a darab elején tébollyá változik, ez az őrültség repíti őt abba a „látomásba”, mely végigkíséri útján, ami a Halálhoz, pontosabban a halálba vezet.

A gyermek csupán alibi. A Budapesti Operettszínház darabja sokkal inkább mondható lélektani drámának, egyfajta megtisztulásnak. Természetesen nem lehet ekkora bizonyossággal kijelenteni, hogy bármilyen más élőlény vagy tárgy elvesztése alapot szolgáltathatott volna az Anya kálváriájának, mégis, szinte attól a pillanattól, hogy a baba a Halál karjaiban kikerül a színről, másodlagos figurává válik, akit ugyan emlegetnek, de csak mint egyfajta metaforáját az őrültség fokainak.

Az Éj birodalmában az Anya először magával az Éjjel (Nádasi Veronika) találkozik, aki az altatódallal együtt elragadja tőle a lelkét. Furcsa találkozás ez, nem pusztán egyfajta valóság-mese kontraszt, egyszersmind valamiféle musicalszerű álomba is csöppenünk. Nádasi Veronika nem tudja, és szerencsére nem is akarja levetkőzni vagy elrejteni musicalénekesi voltát, nem törekszik operai hangképzésre. Ez első hallásra furcsának hat, majdhogynem idegennek, ám a fül hamar megszokja, és a musicali könnyedség csakhamar a feszültség oldásává lényegül. Visszaütni csupán egyetlen alkalommal üt vissza, az utolsó momentumnál, amikor a szereplők több szólamban énekelnek együtt. Frankó Tünde és Lukács Anita énekének klasszikus hangzásától ugyanis olyan mértékig tér el Nádasi Veronika, hogy ez enyhe diszharmóniát eredményez.

A lelkét vesztett Anya ezután a Csipkebokorral találkozik (Langer Soma), akit fagyott állapotából csak a saját vérével melegíthet el. A lelkét és vérét vesztett asszony azonban elszántan űzi továbbra is a Halált, és hosszas bolyongás után jut el a Tóhoz (Lukács Anita). A Tó az Anya szeme világát kéri és veszi el. Itt akár véget is érhetne a keresés, ám megjelenik a Sírásó (Blazsó Domonkos), aki utoljára az Anya fekete haját ragadja el. A végletekig kiszipolyozott asszonynak azonban még mindig van választási lehetősége, amit egyenesen az elé siető Halál ad meg neki: dönthet a gyerek sorsáról – ő pedig Istenre bízza.

A darab végét Zsótér Sándor nyitva hagyja, ám a történtek fényében egyértelmű, hogy a földön fekvő, semmibe bámuló nő meghalt, a Halálé lett, akár a gyermek.

A rendezés merészen bánik a szimbólumokkal, a megjelenő Éj, Csipkebokor és Tó nagyon is emberi, csupán rendszeresen ismétlődő, rutinszerűvé váló mozgásuk jelzi, hogy ők nem evilági teremtmények. Az Anya szobája kiemelkedik a többi közül, és valamelyest lejt, mondhatni félrecsúszott, mint a nő élete, vagy megborult, akárcsak az elméje.

A kis tér tökéletesen visszatükrözi a saját világába való bezártságát, azt a világot, amibe belecsöppent, és amiből képtelen kitörni. Erre csak a Halál képes, az Anya csupán a körforgás része lehet: ahonnan indul, ott nyugszik el. Ugyanakkor a kis tér hátráltat is, a lépcsőn helyhiány miatt lecsúszó és felkúszó karakterek hirtelen önmaguk paródiái lesznek, nem férnek el, és ez kizökkent az illúzióból.

Dolhai Attila szerepe egyszerre hálás és hálátlan. Két jelenetet kap csupán, a két legfontosabbat: az elejét és a végét. Úgy szól róla a történet, és úgy válik jelenlét nélkül főszereplővé, hogy egyetlen valódi tette a gyerek elragadása – vagy, ahogy az Anya mondja: elrablása. El kell indítania a történetet, és a legvégén úgy kell visszatérnie, mintha valójában az egész az ő babaházában játszódott volna le, amiben ő rakosgatta egyik helyről a másikra a babákat. Ezt Dolhai mesterien, hideg profizmussal oldja meg.

Frankó Tündére Anyaként igazán nehéz feladat hárul, hiszen úgy kell felépítenie a karaktert, úgy jut el a gyerek elvesztésétől saját lénye elvesztéséig, hogy egy pillanatra sem hagyja el a játékteret. Az ő játékstílusa és énekhangja idézi vissza leginkább a klasszikus operai világot, ami egyrészről dicséret, hiszen ő képviseli az ütközőpontot a klasszikus és a könnyűzene határán ebben az opera-musicalben, másrészről viszont megnehezíti a darab megértését. Ugyanis míg Nádasi Veronika esetében egyértelműen követhető volt az áriában elénekelt cselekmény, addig Frankó Tünde énekéből csupán következtetni lehet egy-egy momentumra a szöveg érthetetlenségéből adódóan.

A legtisztázatlanabb karakter a Sírásó személye, aki a semmiből terem ott, kék-piros ruhája alapján az ember előbb asszociál egy megtermett Mariora, mint egy sírásóra, és karaktere majdhogynem a jelenet végéig kimondatlan marad. Ez a végletekig civil, már-már utcainak sem nevezhető öltözet jelenthetné az ember valós voltát, elkülönülését a megszemélyesített természeti képektől, ám semmilyen kapaszkodót nem ad az előadás ez irányban. Az egyetlen megragadható eszköz ugyanis az elénekelt szöveg, az előadásban minimális kellékhasználat figyelhető meg. Gyakorlatilag a darab elején elragadott baba az egyetlen „tárgy”, ami megjelenik, minden mást csupán mozgással, helyzetekkel jeleznek.

Az Egy anya története olyan mese, ami az illúzió, a szimbólumok által valami sokkal komolyabb mélyebb értelmű valósággá válik. Elhisszük, hogy az elragadott gyermek visszatérhet, hogy a téboly álom, és a Halál és az Anya mozdulataiba becsatlakozó Éj-Csipkebokor, Tó-Sírásó páros valójában csak egy-egy életszakasz kivetülései.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Éder Vera