A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül mutatták be Kálmán Imre darabját, A chicagói hercegnőt a Budapesti Operettszínházban. A könnyed humor, a ritmusos dallamok és a remek színészi játék garantálta, hogy a közönség azonnal beleszeressen a darabba.
Ahogy az előadás végén felszólaló Kerényi Miklós Gábor, a Budapesti Operettszínház művészeti vezetője is elmondta, az operett – bár nem egy poros műfaj –, mégis érdemes frissebbé, korszerűbbé tenni. Kálmán Imre 1928 óta nem játszott darabja ebből az aspektusból a következő lépés lehet a műfaj megújítása felé, ugyanis amellett, hogy az eredeti mű témája is bír aktualitással, Lőrinczy Attila átiratában még maibbá válnak A chicagói hercegnő mondatai, poénjai.
Az operett lendületes felütéssel kezd, s végig pörgős marad, egy pillanatra sem laposodik el. A húszas évek hangulatát olyan hatásosan adja vissza az enteriőr, illetve a mai hangszerelésű zene, hogy nem túlzás időutazásként jellemezni az élményt. Béres Attila rendező mellett (többek között) a díszlettervezőnek, Horesnyi Balázsnak és a jelmeztervezőnek, Velich Ritának is jelentős szerepe van a hitelesség megteremtésében. Emellett az egész darabot átjárja a popkultúrára adott reflexió, mely által a néző még inkább involválódik a történetbe. Ez főleg a második felvonásra jellemző, hiszen az álarcosbálon populáris ikonok hada vonul fel Hófehérkétől elkezdve Elvisen át Darth Vaderig, a sylváriai palota pedig a pop-art köntösébe bújt, s az újdonsült chicagói hercegnő „amerikaiságát” Horesnyi popcorn-géppel és ital automatával húzza alá.
A címszereplő, Mary ugyanis megvásárolja és átrendezi az adósságokkal küszködő ország, Sylvária palotáját, miután barátnőjével, Edith Rockefellerrel fogadást kötött, hogy európai körútjuk során megveszik azt a dolgot, ami pénzen talán nem is kapható. Azonban, ahogy lenni szokott, Mary számításait keresztülhúzza a szerelem, mivel beleszeret a kis kelet-európai ország trónörökösébe, Boriszba. A férfi viszont – bármennyire is vonzza őt a szertelen milliomoslány – a hagyományok és a sylváriai értékek megőrzéséért és az amerikai befolyás ellen küzd. Kettejük szembenállása adja a darab esszenciáját, hiszen oppozíciójuk a darab zenei világában és koreográfiájában is leképeződik: a jazz verseng a népzenével, a charleston a csárdással, a slow fox a waltzerral. Bársony Bálint és zenekara kifogástalanul varázsolja a füstös húszas éveket a színpadra, Ökrös Mihály pedig igazi magyar nótákat szólaltatott meg hegedűjével. Nem mehetünk el szó nélkül a tánckar mellett sem, akik briliáns teljesítményükkel tökéletesítették az előadást.
A chicagói hercegnőt több szereposztásban is játsszák, az én Marym Bordás Barbara volt, Boriszom pedig Dolhai Attila – és nem is kívánhattam volna jobbat. Hibátlan, minden sallang nélküli előadásmódjukat tetézte a kettejük között létrejövő kémia. A Mary titkárát alakító Kerényi Miklós Máté lenyűgözött a sztepptudásával, Kalocsai Zsuzsa Lizaveta szerepében pedig a gyönyörű hangjával. A Dancs Annamari által játszott Rosemary naivságával és elképesztően vicces tájszólásával a legszórakoztatóbb karakterré vált, Szulák Andreát pedig Edith Rockefeller szerepére teremtették.
A kiejtés nem csak Rosemary esetében bírt jelentőséggel, ugyanis az Excentrikus Amerikai Milliomosnők, vagyis a három chicagói barátnő végig amerikai akcentussal vagy a magyar és angol szavakat keverve szólaltak meg. Mindezeken kívül a már említett popkulturális utalások is az operettben fellelhető sokrétű humor egyik forrását jelentik. Az ilyen poénok már a karakterek elnevezésének szintjén gyökereznek – Mr. James Bondy és Rosemary Dragica pompás beszélő nevek –, de felfigyelhetünk egy Arnold Schwarzeneggerre tett célzásra és számos egyéb áthallásra is.
A dallamtapadásos zenével, remek színészekkel és az operett állandó kelléktárával operáló, ám eddig méltatlanul elhanyagolt A chicagói hercegnő reméljük most új szárnyra kap, és még sokáig, legalább ilyen színvonalas feldolgozásokban láthatjuk viszont a színpadon.
Írta: Rakita Vivien
Fotók: Budapesti Operettszínház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése