Súgópéldány

Lévay Szilveszter és Michael Kunze szinte már háziszerzőnek mondhatók a Budapesti Operettszínházban, hiszen márciusban a negyedik bemutatójukat tartották a teátrumban. A szerzőpáros ismét történelmi témához nyúlt, a külföldön számos alkalommal sikerre vitt Marie Antoinette dallamai csendültek fel a falak között.

A véres halált halt királyné történetét számos rejtély, monda övezi, ám az alkotók nem törekednek efféle misztifikálásra – egyértelmű tényként kezelik a bemutatott helyzeteket, miközben különös gondot fordítanak arra, hogy közelebb hozzák a francia forradalom eseményeit, megismertessék az emberekkel az akkor aktuális társadalmi és politikai viszonyokat.

Azonban a műfaj adottságaiból adódóan ez a bemutatás nem jelent teljes körű elmélyedést a történelem viharában, a 18. század Franciaországának e jelentős történelmi momentuma ugyanolyan vízióvá korcsosul, mint a Marie Antoinette halálos ítéletének indoka.

A Lévay-Kunze páros nem akar realista, történelem- és korhű musicalt csinálni, még csak a „szabadság, egyenlőség, testvériség” eszméjét sem kívánják követni – sokkal inkább görbe tükröt kívánnak mutatni a nézőnek, önvizsgálatot tartani, ráébreszteni saját szűklátókörűségére.

Elvégre mindennek az elindítója az a sajnálatos esemény, hogy míg Marie Antoinette fényűző életet élt, és a divatnak hódolt, az egyszerű emberek éheztek, és mindezért az udvart tették felelőssé.

A két részre szakadt nép egyik oldalán maga a királyné (Polyák Lilla) áll az arisztokráciával a háta mögött, míg a sanyarú sorsú emberek élére egy fiktív alak, Margrid Arnaud (Gubik Petra) lép, akiről kiderül, hogy Marie Antoinette nyomorban élő féltestvére. Ez a kitalált szál a történettel párhuzamosan fonódik össze Marie sorsával, és a börtönben kapcsolódik össze végérvényesen. Az egymásra találás kevésbé idilli, sokkal inkább egy kétségbeesett utolsó kapaszkodó a királyné számára. Margrid részéről viszont egy illúziót vetít előre, a valahova tartozás reményét, amiért minden haragját képes lenne félretenni. Ezt az idilli képet azonban a fejük fölött lebegő penge metszi el végérvényesen.

„Hát szemet szemért, és fogat fogért!” – hangzik el Margrid szájából. Végtelen gyűlöletét az udvar irányába csupán saját kivetettsége táplálja. Az élet kővé dermesztette a szívét, ám a lány ennek ellenére sem közömbös az események iránt. Ez az átmenet – vagyis, hogy a legfontosabb pillanatban mégis képes Marie oldalára állni – szépen kirajzolódik előttünk, bár nem felejteti azt, hogy az alkotók a „keménységet” a nőiességet minden formájában nélkülöző, már-már férfi-módra viselkedő utcagyerek képében találták meg. így, bár komikusnak hat, amikor Margrid elvonul estélyibe öltözni, gyengíti a róla alkotott „erős nő”-képet.

Mégis szükség van erre a fajta vadságra, ha hangsúlyozni akarják Marie Antoinette valódi személyiségét, aki – ahogy azt a korabeli források is említik – kedves, finom hölgy volt. Polyák Lilla mindent elkövet annak érdekében, hogy hitelesen formálja meg az uralkodásra tökéletesen alkalmatlan, ám jólelkű királynőt, aki azzal vívja ki maga ellen a nép haragját, hogy túl sokat költekezik, szórja a pénzt. Ráadásul férje, XVI. Lajos (Mészáros Árpád Zsolt) éppoly bárgyú, komoly döntéseket hozni képtelen személy. A vidéki, egyszerű életről ábrándozó király nem tudja felmérni a helyzet súlyát, ez pedig tragédiába sodorja őket. Félreállítása ebből a szempontból nem indokolt, hiszen gyakorlatilag bárki egy hangos szóval elvehetné tőle a trónt. De a guillotine lecsap.

Míg Lajos esetében némi megnyugvást is érzünk, amikor feje a porba hull, Marie sorsa iránt valódi aggodalommal vegyes reményt táplálunk. A végsőkig hisszük, hogy megmenekülhet, hogy jó musicalhez méltó happy enddel zárul a történet, ám a feloldozást ezúttal nem kapjuk meg. A Marie Antoinette monogramját formáló díszlet A betűjén a guillotine felnyílik, és egy váratlan pillanatban lecsap.

Pedig Margrid a tárgyaláson már tudja, hogy ki mellett kell állnia, így nem adja át az árulást igazoló levelet, melyet Marie a börtönben a kezébe ad. „Szerelmeslevél” – mondja a királynő a fogságban, és mondja később a testvére a tárgyalás után is.

Akármi is lett volna benne, ha a bíró kezébe jut, az utolsó reménysugár is elveszett volna. Így viszont a királynő úgy vonul a vesztőhelyre, hogy a lelke nyugodt. Bár a történelmi hitelesség azt kívánná, hogy Marie Antoinette felemelt fővel lépjen az emelvényre, az alkotók még az utolsó pillanatban is igyekeznek hangsúlyozni a nő minden gőgöt nélkülöző, esendő voltát, végső gesztusként pedig Margridot állítják elé, aki úgy segíti őt fel a porból, amikor megbotlik, ahogy Marie emelte őt fel a tiszta lelkével.

Nem csak Marie Antoinette-t éri el a végzete, hanem az ármánykodókat is, a trónra éhes Orléans herceget (Szabó P. Szilveszter), és a vele szövetséget kötő Hébert-t (Kocsis Dénes) is, akik az akkoriban kialakuló bulvársajtó szennylapjaival igyekeznek meggyőzni mindenkit - akár direkt módon is – az igazukról. Ármánykodásuk ugyanarról a tőről fakad, mint Margrid gyűlölete.

Természetesen a darab nem nélkülözi a szerelmi szálat sem, az alapvető emberi ösztönökkel sem rendelkező XVI. Lajos mellett Marie Antoinette számos szeretőt tartott, közülük a legismertebb Axel von Fersen (Gömöri András Máté). A férfi és a királyné között a viharos titkos viszony helyett egy rózsaszín cukormázba csomagolt szerelmi kapcsolat tárul elénk. Kapcsolatukat még a forradalom sem képes megmérgezni. „Tudjuk jól, nem lesz az álmunkból sohasem tartós boldogság” – éneklik olyan könnyedséggel, mintha az elillanó bárányfelhőkről társalognának. Ez a minden és mindenki fölött állás egy percig nem veszik ki a közös jeleneteikből, a börtönben is éppoly szenvedélyesen omolnak egymás karjaiba, mintha a palotában lennének – ez az utolsó ölelésük.

„Könnyek és vér!” – zengi a tömeg a forradalom után, a háttérben pedig két gépfegyveres alak tűnik fel a jövőből, megerősítve, és talán némiképp el is túlozva az üzenetet: ez bármikor megtörténhet újra, az ember önző, és az éhezés, a korrupció jelen van, köztünk él, és élni fog.

„Könny, könny, ha rémült a szív,

Hallod, egy csillag, ha hív.

A mindenségnek útja vár,

A szíved is hazatalál.”

Írta: Vass Antónia

Fotók: Budapesti Operettszínház, Musicalinfo.hu