Súgópéldány

Talán az Illaberek 2013-as bemutatója idején sem volt annyira aktuális a kivándorlás kérdése, mint most. Ráadásul ez a téma nem csak minket, magyarokat érint, nem csak rólunk szól, hanem a környező országok, sőt, más kontinensek fiataljai is egyre inkább okot látnak arra, hogy távozzanak hazájukból, ki ezért, ki azért.

Bőrönddíszlet, minden az elutazást sugallja. A tér nyomasztó, a néző feszeng, ő is menne. Ez nagy tét: meg tud-e győzni az előadás, hogy maradj, meg tud-e győzni ember az embert arról, hogy érdemes harcolni.

Humoros, megmosolyogató videóbejátszással indít Máté Gábor darabja. Már-már azt gondolhatnánk, hogy a problémát akarják elbagatellizálni az alkotók, netán könnyebben emészthetővé tenni. De a kérdésekre adott egyre gyorsuló tempóban adott ugyanolyan válaszok azt sejtetik, hogy pusztán azért játsszák velünk e szédítő játékot, mert olyan bolyt bolygatnak, amibe fáj belenyúlni.

Egy anya (Rezes Judit) ül a repülőtéren kisfiával (Varga Zétény) és mesél. Egyszerű történet: „Illa berek, nádak, erek…” – kezdi, majd mesél Andriskáról. Kedves mese. Tényleg mese? Az apró szemcsék úgy állnak össze egyetlen komplex képpé, ahogyan a bőröndökön kirajzolódó felvétel pixeljei. Hirtelen megjelenik előtted a hús-vér ember képe, és hessegetnéd el a gondolatot, hogy nem, biztos, hogy nem róla van szó, de nem tudsz szabadulni az érzéstől. Ő közöttünk jár, a probléma itt van körülöttünk.

Hirtelen egy metrón találjuk magunkat. Nem kellenek kacifántos díszletek, a jelzésszerű kapaszkodó tökéletesen betölti a funkcióját, a színészek játéka kifogástalan, így nincs szükség bonyolult körmondatokra, elnagyzolt mozdulatokra, felesleges szájbarágós mozdulatsorokra, hogy egy pillanat alatt elhiggyük, hogy a földalatti mindennapos látványa tárul elénk. Most éppen Magyarországon.

Megelevenedik egy átlagos hétköznap, a saját problémájukba belefásult emberek közönye, elbeszélnek egymás mellett, ám mind ugyanarról beszél: egy csodálatos lehetőségről, ami külföldön várja őket. Mindannyian más miatt mennek, ki pénzért – végső soron mindenki azért –, ki a csábító munka miatt, ki pedig a családja megélhetéséért. A legtöbb mondat puszta ígéret. De az ember szeret hinni az ígéretekben.

Aztán ott van a másik oldal, amikor valaki az emberi ellehetetlenedés miatt távozik. Mi történik akkor, ha a szexuális hovatartozásod miatt nem nézik jó szemmel a személyed? Máté Gábor különös érzékenységgel nyúl a témához, finoman közelít, elfogadtat, majd megmutat. Takátsy Péter és Rajkai Zoltán kettőse lehetne giccses, és lehetne véresen realisztikus is. Ők középutat járnak, ami egyszerre könnyíti meg a dolgukat, ugyanakkor veszélyes játék. Megeshetne ugyanis – szerencsére nem történik meg –, hogy a páros megmarad a sekélyesség talaján. Nincs idő, hely és alkalom őket jobban megismerni. A néző érti a problémát, elég részletesen tárják elénk, hogy elfogadjuk, átérezni azonban már nincs lehetőségünk, a darab robog tovább, ahogyan a metró.

Ez a végtelen száguldás teszi azt, hogy a sietségben hiba csúszik a történetmesélésben. A hirtelen táncra perdülő Takátsyék ekkor önmaguk paródiájává válnak. Hirtelen nem tudjuk komolyan venni a házasságra való törekvésüket, a szétszakadás okozta gyötrelmüket. Az is csak egy tánc.

A történet észrevétlenül fordul át egy másik valóságba, az elszakítottak világába. Hetekkel, hónapokkal később találjuk magunkat, ahol az egyetlen kapcsolódási pont csupán a Skype, ahol az ígéretek jó esetben ígéretek maradnak, rosszabb esetben megalázó éhbéréért vállalt munkává alakulnak. Az Illaberek nem kínál pozitív végkicsengést, a felvázolt sorsok egytől egyig elbukással végződnek. Ebben a történetben a külföldre költözés, az otthontól való elszakadás szükségszerűen rossz, és nem fordulhat jóra. Hogy ez egyfajta pszichológiai ráhatás, amivel a közönségben azt az érzetet próbálják erősíteni, hogy itthon kell maradniuk, vagy csupán az alkotók pesszimizmusa ez a fajta negatív színezet, nehéz kérdés. Annyi azonban bizonyos, hogy bár az élettörténeteken keresztül igyekszik az előadás árnyalt képet adni a helyzetről, megmarad fekete-fehérnek. Megmarad abban az konzervatív múltbéli gondolkodásban, ahol a kisfiú Kiss Judit Ágnes Szó című versét szavalja az iskolai ünnepséggé alakult térben és ami olyan messze kerül a mai valóságtól, mintha egy régi Latabár-filmet néznénk.

Nincs konklúzió. Talán nem is baj, nem akarja az előadás megmondani, hogyan vélekedj a kivándorlásról. Ám azzal, hogy ő maga minden pillanatban egy határozott és cseppet sem burkolt véleményt közvetít, behatárolja azt, hogy a nézőnek végső soron mit kell gondolnia. Ezért aztán hiába adja meg az akarat viszonylagos szabadságát, tulajdonképpen az előtte felvázolt két órával már réges-rég elvette azt.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Katona József Színház