Súgópéldány

A Budapesti Wagner-napok 2016. június 16. és 19. között a Nibelung gyűrűje tetralógiát hívta életre, Fischer Ádám vezetésével. A négy este során a külföldi énekesek mellett (Christian Franz, Johan Bota, Rúni Brattaberg, Evelyn Herlitzius) felléphettek hazai kiváló művészek is (Schöck Atala, Pasztircsák Polina, Gál Erika). Szűnni nem akaró tapssal köszönte meg a közönség minden este a színvonalas előadásokat. A hangulatot pedig fokozta, hogy a szünet végét jelző fúvósok az aulában játszottak a darabokból részleteket, így jelezvén, hogy folytatódik a műsor.

A nibelung gyűrűje (Der Ring des Nibelungen)

Wagner eredetileg nem négy részből álló opera-sorozatot akart alkotni; a történet valójában Siegfried haláláról szólt volna (ma ez Az istenek alkonya); ennek készített egy előzményt (ma: Siegfried), de még így sem volt teljes a történet, tehát megszületett A Rajna kincse és A walkür is.

Az operairodalomban páratlan teljesítményű A nibelung gyűrűje-ciklus mind terjedelmileg, mind minőségileg. Külön érdekessége, hogy mintegy huszonöt év alatt készült el a monumentális mű, és még a librettót is Wagner írta. Elképzelése szerint négy egymást követő este játsszák a darabokat; ezért külön színházat is építetett. Manapság külön adják elő az operákat, nem pedig egymás után. (A Magyar Állami Operaház 2014/2015-ös évaddal kezdve minden tavasszal bemutatja M. Tóth Géza rendezését, így a következő szezonban már a Siegfriedet fogják játszani.)

A Wagner-napok azonban négy nap alatt tárja a néző elé A nibelung gyűrűjét, ezzel pedig részben megvalósítja Wagner elképzelését.

A Rajna kincse (Das Rheingold) 2016. 06. 16. 

A walkür (Die Walküre) 2016. 06. 17.

Siegfried 2016.06.18.

Az istenek alkonya (Götterdämmerung) 2016. 06. 19.

Rendkívül összetett, ám végig érthető a történet. Nemcsak szövegszinten lehet követni a cselekményt, hiszen a zene szinte az elmondott szöveget jeleníti meg. Ebben fontos szerepe van a vezérmotívum-technikának (Leitmotiv), amely bizonyos szereplők, hangulatok zenében való visszatérését jelenti (ilyen például a walkürök, a Rajna vagy akár Siegfried motívuma).

A Művészetek Palotájában megrendezésre került Ring abból a szempontból nehézség előtt állt, hogy nem a hagyományos módon, megrendezett formában játszotta az operát, hanem koncertszerűen. Ezt azonban kitágította, és jelképes szimbólumok megjelentek a színpadon, amik elengedhetetlenek és fontosak a történet szempontjából (a gyűrű, Wotan lándzsája, a walkürök lovai). A fizikai tárgyakon kívül pedig a háttérben szinte folyamatosan vetítés ment, aminek a művészek olykor részesei voltak, vagy éppen a táncosok körvonalait láttuk, akik mögötte szerepeltek. Fontos megjegyezni, hogy Wagner ugyan különböző mitológiákból táplálkozott a művek megalkotása során, azonban a saját elképzelése szerint alakította ki a történetet. Ezzel együtt pedig saját világot alkotott, így oda kell figyelni, hogy az előadás során milyen szimbólumok jelennek meg; egy természetfeletti világban játszódik a történet nagy része, hiába szerepelnek benne emberek. A háttérben a vetítés az összefüggéseket próbálta szemléltetni, hiszen jelmez nem volt a művészeken és a díszlet is csak minimál jellegű volt, így nagy hangsúlyt kapott a vetített látvány.

Nagy előnye volt azonban, hogy mindez szétfeszítette az előadás-sorozat kereteit, ezáltal pedig egy mozgalmas, cselekményes darab jöhetett létre. Sikerült a zene és az énekesek segítségével megértetni és átadni a történet üzenetét, a szimbólumokat értelmezni lehetett és megkapták konkrét jelentésüket, nemcsak a levegőben lógtak céltalanul.

Két „csoportra” oszthatók a szereplők – a Rajnára és A walkürre ez különösen igaz. Az egyikbe azok tartoznak bele, akik ugyan nem szerepelnek sokat (Erda, walkürök, nornák), ám jelentőségük szinte sorsdöntő, nélkülük nem tudna a történet folytatódni. Éppen ezért nagy kihívás előtt álltak azok az énekesek, akik ezeket a szerepet kapták, hiszen abban a néhány jelenetben kellett megmutatniuk magukat, és minél többet kihozni a karakterükből. Közülük többen több szerepet is énekeltek, mindegyiket színvonalasan; külön kiemelném Gál Erikát és Kálnay Zsófiát, akik a négyből három este mutathatták meg tehetségüket.

A második „csoportba” tartozók azok, akik főszerepet játszottak, tehát nekik mindig sokat kellett nyújtani – ami nem kis kihívás, hiszen eleve a darabok hossza megkíván egyfajta erőt, másrészt pedig az eléneklésük sem mérhető például egy olasz vígoperához. 

Christian Franz az első este Loge szerepében, míg a negyediken Siegfried szerepében volt látható. Pontosan tudta mindkét esetben, hogy mit kíván a szerep mind színészileg, mind hangilag, így, mondhatni, kifogástalan volt az előadása. Talán ő volt az, aki a legotthonosabban mozgott és énekelt az esték alatt.

Kiemelném még az első két este istenpárját, a Frickat és Wotant éneklő Schöck Atalát és Johan Reutert. Úgy viselkedtek, mint egy valódi házaspár, szerepformálásukon összehangoltság érződött. Amikor Wotan magyarázkodott, akkor Fricka tipikus női reakciókkal operált, kifejezve nemtetszését, felháborodását. Amikor Wotan Frickát heccelte, akkor mindezt mosolyogva, mintegy gúnyolódva tette – nemcsak elénekelték a szerepüket, hanem el is játszották.

Aki pedig szerintem a leghatásosabb volt, akár a karaktert, akár magát a művésznőt nézzük, az a második és negyedik estén Brünnhilde-t alakító Evelyn Herlitzius. A walkürben, főleg az első belépésénél volt benne egyfajta „vagányság”, annak ellenére, hogy istennő. Ráadásul nadrágban volt, nem úgy, mint a többi énekesnő – csak Az istenek alkonya utolsó jelenetében, Siegfried temetésénél volt már ruhában. A énekesnő minden mozdulata Brünnhilde mozdulata volt, és minden kiejtett hangja a walküré. Először istennő volt, később pedig Wotan büntetése miatt ember lett. Azonban a walkür-vonás végig megmaradt benne, annak ellenére, hogy emberi oldala mind A walkürben, mind Az istenek alkonyában megmutatkozott. A szerep abszolút az övé volt, a néző minden érzelmét átélhette és tudott vele azonosulni. Evelyn Herhitzius Brünnhilde-je valóban életre keltette a walkürt. Az önálló, független, harcos istenből egy szerelmes nő lett, aki Az istenek alkonyában feláldozta magát Siegfried-ért, Walhalla-ra pedig kimondta a végszót, az isteneknek el kellett bukni.

Írta: Kovács Alexandra

Fotók: Pályi Zsófia