A Don Quijote-történet már évszázadok óta mozgatja az alkotók gondolatait, újra és újra visszatérnek Cervantes öreg lovagjához, aki fenékig elmerül a könyvek mesevilágába. Még őrzi magában a letűnt kor kultúráját és regéit. Vidnyánszky Attila rendező is ehhez a témához nyúlt.
Az utca embere ismeri Don Quijote de la Mancha és Sancho Panza nevét, talán még a szélmalomharc kifejezést is használják a maguk kilátástalan háborúira, de az eredeti Cervantes regényt nem sokan olvasták. A Nemzeti Színház Don Quijotéja viszont nem az az adaptáció, ahol a néző a regényt helyettesítve megismerheti ennek az őrült lovagnak a történetét. Szükséges a regény előzetes ismerete.
A darab négy szálon fut. Először is ott van Don Quijote (Reviczky Gábor) és Sancho Panza (Bodrogi Gyula) kettőse, akik irodai kerekesszéken lovagolják keresztül egész Spanyolországot. Őket meséli a könyvekhez láncolt Cervantes (Trill Zsolt), s repdesve-szálldosva hallgatja a lovagmesét Dulcinea (Udvaros Dorottya). Harmadik oldalként egy személyben van jelen Don Quijote családja, az unokahúg (Tompos Kátya), a lelkész (Tóth László) illetve Kulcsárné (Nagy Mari). A darab látványos elemeit, amelyek a történet képi értelmezést voltak hivatottak felfejteni, a Kaposvári Színházi Intézet II. éves hallgatói adják elő.
Reviczky és Bodrogi szerepe hálás, minden néző ismeri őket, nevetnek a vicceiken, tudják követni mozgásukat, céljaikat. Cervantest már nehezebb értelmezni, míg a Herceg (Horváth Lajos Ottó) és a Hercegnő (Udvaros Dorottya) a regényt nem ismerő közönség számára csak valamikor betoppant figurák, nem értjük honnan jöttek, mit szónokol az egyik páholyból a fehér öltönyös Herceg. Amikor a párbajra kerül sor, csak akkor jövünk rá, hogy a végső küzdelemre készültünk fel velük az elmúlt jelenetekben.
Cervantes a színmű elején könyvbilincsbe kerül, amit szép lassan letépeget magáról, majd a darab végén vissza szikszalagozza magát a regénypáncélba, hátára kapja hősét, s egy haldokló erejével száll szembe a Herceggel, aki ha már szavakkal nem tudja kihúzni Don Quijotét az őrültek világából, hát belép inkább oda és tisztességes lovagi küzdelem árán dönti le a hős illúzióit.
A Pécsi Nemzeti Színház színpada jóval kisebb a Nemzeti adta lehetőségeknél. Nem mindegyik mozgatható keret húzható el a helyéről, a színészeknek sokkal kisebb helyen kell életre hívni a darabot, mint a jól ismert budapesti színpadon. A zenei betétek hangosabbak, szinte már üvöltenek a néző fülében, a kisebb hely még inkább összezsúfolja azt a rengeteg információt, amit a három óra alatt látunk.
Verebes Ernő (dramaturg) az eredeti regény felhasználásával írta meg a szövegkönyvet, amibe viszont nem csak Vidnyánszky nyúlt bele, de a színészek is szabad kezet kaptak. Az improvizáció emlékezetes fricskáknak ad lehetőséget, mint például „SS, Szürke Szamár” vagy Kulcsárné könyvégetésről szóló monológjának vége: „annyi köze van hozzá, mint nekem ehhez a monológhoz”.
Habár a művet egyben átlátni és értelmezni nehéz, s a túlzsúfoltság miatt szinte lehetetlen, Reviczky és Bodrogi kettőse végig kedves marad, Udvaros Dorottyának nagyon jól áll mind a Hercegnő, mind Dulcinea alakja. Tompos Kátya is mindent kihoz Antónia, az unokahúg, és Maritornes szerepéből.
Verebes Ernő az előadás másnapján tartott szakmai beszélgetésen elmondta, hogy habár a darab nem lett nézőbarát, hiszen a könyv nélkül nehéz megérteni a sűrű szimbólumrendszert, de ha a nézőben felébred az eredeti Cervantes regény iránt a kíváncsiság, már megérte megcsinálni.
A Don Quijote a POSZT 2016 versenyprogramában az utolsó napon volt látható. Verebes Ernő szerint az első húsz perc úgy hatott, akár egy szimfónia és ilyen hatást még a Nemzeti Színház deszkáin sem sikerült elérni.
írta: Veréb Árnika
Fotók: nemzetiszinhaz.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése