Súgópéldány

A tabu napjaink egyik legdivatosabb és leggyakrabban használt szava. A szövegkörnyezet más és más – hiszen beszélünk tabuk kialakításáról és ledöntéséről, szóba kerülhet a Tabu társasjáték –, ám a lényeg ugyanaz… Várjunk csak, mi is a lényeg? Mit jelent a szó általánosságban, és mit jelent nekünk, értelemmel és érzelmekkel teli embereknek? Káros vagy hasznos a számunkra? Merjük-e vállalni létüket és képesek vagyunk-e megszabadulni tőlük?

Ezekkel a kérdésekkel, és a rájuk adott válaszokkal foglalkozott a Halas Dóra által vezetett Soharóza kórus és Nagy Fruzsina jelmez-, és díszlettervező a Tabu kollekció című előadás folyamán, amelyet három napon keresztül csodálhatott meg a kimondhatatlan, a szokatlan, az újítás vagy akár divatszakma iránt érdeklődő nagyközönség a Trafóban. Segítségül hívták ehhez a zene és az ének (ön)kifejező, valamint a ruha, mint a vizualitás hatalmát egyik legjobban reprezentáló eszköz, erejét.

A tabu szentként vagy tiltottként megnevezett bármely emberi tevékenységre vagy szokásra kiterjedő erős társadalmi tiltás vagy tilalom; a tabu megszegését a társadalom általában kifogásolhatónak és elítélendőnek tartja. Ám felmerül a kérdés: mit ítél el a társadalom, és mit üdvözít? S a társadalom egészét vagy egy kis részét érinti ez a fajta magatartás? Írásomban sok kérdéssel fog találkozni az Olvasó, de ez éppen az előadás tökéletességét és egyedülálló, a nézőkre gyakorolt erőteljes hatását bizonyítja. Hiszen kérdezni erény, nem hátrány.

A Tabu nem megnyugtat, nem elgondolkoztat vagy megnevettet, esetleg megríkat. Nem. A Soharóza és Nagy Fruzsina koprodukciója felzaklat, és megkérdőjelez. Megkérdőjelezi a társadalmi előítéleteket, a betegségek és a halál komolyságát, a szexualitás profán létét, a vér és a menstruációval kapcsolatos szégyenérzetet. És, nem utolsósorban, megkérdőjelezi önmagunk megítélését.

A Trafó nagytermében egy kifutó látható. Ezzel szemben és e körül tudnak a nézők elhelyezkedni. A fények kihunynak, kezdődik a divatbemutató: Tabu kollekció 2016. És megjelennek az első modellek: a Halál követei. Átdolgozott művek hangjai csendülnek fel: Requiem aeternam, egy széki népdalfoszlány, angol limerick, Bach-mű. A „blokkot” egy –hangzásában szintén újragondolt – brazil temetési szertartási ének (Chico Buarque, Funeral de um lavrador) zárja.

A kórus tagjai dalolva végigmennek egyesével a kifutón, és bemutatják nekünk, hogyan tudunk meghalni. Megdöbbentő, hányféle módon képes az ember kárt tenni saját magában, vagy hányféle veszély leselkedik rá a külvilágból. Egy erős áramütés, egy fejhez tartott pisztoly, pár csepp méreg a teában, vagy éppen egy ketyegő bomba a repülőgép fedélzetén. És kész, vége, ennyi volt. Öt perc a színpadon, s talán még kevesebb a valóságban. 

A halál gondolatától és pillanatától mindannyian félünk. A félelmünktől vezérelve nem merünk beszélni róla, nem merjük kimondani: meg fogunk halni. Természetes úton vagy erőszakosan: ez is valahol, valamilyen formában kódolva van. Erre a kódoltságra hívta fel a figyelmet „dallamosan” a kollekció első darabjaival a Soharóza. Olyan ruhákban, amelyek kifejezték Nagy Fruzsina „haláli” gondolatait.

És a divatbemutató folytatódott. Sem a kórus, sem a ruhaköltemények, sem a fény és az elhangzó szólók és kórusművek nem kíméltek minket. Mindenkinek szembe kellett nézni általa vagy a környezet(e) által tabunak tartott témával. S ez bizony próbára tehetett minden egyes nézőt. Hiszen ki beszélne szívesen arról nagyközönség előtt, hogy gyerekkorában azért színezett sokat pirossal, feketével és mélykékkel, mert az apja sokszor megverte?! És melyik felnőtt tudná megmagyarázni, miért utálta az óvodában a Csip-csip csóka, vak varjúcska című mondókát? Netán azért, mert a varjú vaksága félelmet keltett benne…? Vagy ki fecsegne súlyos (mentális) betegségéről: a bulimiáról, fekete himlőről, depressziós tüneteiről vagy bármilyen személyiségzavaráról…?

E tudatalatti, gyakran fel sem fogott vagy fel sem dolgozott szorongások, félelmek nem szégyellnivalók. Egyes témákat gyakran mi magunk teszünk tabuvá. Nincs bátorságunk önmagunk előtt megfogalmazni azt, amitől félünk, s mivel önmagunk előtt tiltólistás az adott dolog, közösségeinkben, és végül társadalmunkban is elítélőek leszünk a témakörrel szemben. Ám vizsgáljuk meg a kérdést alaposabban: szégyenletes-e az, ha „azokon a napokon” a nők kissé szeszélyesebbek, hangulatuk ingadozóbb? A bennünk folyó vér önmagában undorító? Szégyenletes-e az, ha két nő vagy két férfi megszereti egymást? És „ciki”, ha egy párkapcsolatban szexuális problémák merülnek fel? Takarnunk kell, el kell tüntetnünk, mert kilóghatunk a sorból. Ettől (is) mások vagyunk és mások leszünk. A „mást”, az eltérőt el kell bújtatnunk, különben… Különben?

Látszólag arra vágyunk, hogy minél több információt tudjanak rólunk: hova utazunk, kivel sétálunk, mit eszünk, hol vagyunk egy adott pillanatban. S közben a bensőnket, az érzelmeinket, gondolatinkat, az igazi énünket elrejtjük saját magunk és a világ szeme elöl. Mert ami nincs fent a Facebookon, az meg sem történt. Amit saját magam előtt tagadok, az nem létezik. Ami nekem tabu, tabu mindenki számára is. Az ez év őszén a Trafóban bemutatott kollekció tabukat gyártó lényünket akarja lerombolni. Ne legyünk tabugyárak! Nem kell a számunkra kényes témákról nyilvánosan beszélni, értekezni. Önmagunk előtt nyíljunk meg, önmagunknak merjük kimondani a súlyos mondatokat: 

Meg fogok halni.

Beteg vagyok.

Rossz volt a gyerekkorom. 

A saját nememhez vonzódom. 

Nem jó a szex a barátommal/barátnőmmel. 

És a kellemetlen téma olyan természetessé válhat, minthogy minden nap felöltözünk. Ne a nagyvilágban, hanem önmagunkban döntsük le tabuink falát, és alakítsuk át, öltözködés céljából kissé exkluzív, ám annál kifejezőbb ruhává és/vagy ruhatárrá! 

S ha felöltöztünk… ki tudja, a Soharóza nevezetű kórus vezetője és a kosztümmágus már talán tervezik is a 2017-es őszi TABUK NÉLKÜL kollekciót.

Írta: Németh Fruzsina Lilla

Fotók: Puskel Zsolt