Kapcsolatok, belső béke, a kreativitás megélése illetve kinyilvánítása. A (tulajdonképpeni) jónak és rossznak folytonos befolyása az életünkre, sikerek, bukások, az egyén másokon való átgázolása, mindennapi játszmák, őszinteség, hazugság, leküzdendő akadályok, bizalom. Rövidre zárva elég egy Schoppenhauer-könyv címét idézni: Szerelem, élet, halál – vagy meg kell nézni Sághy Alexandra legújabb előadását, hogy mindezeken gondolkodhassunk egy keveset.
Hogyan lehet eljutni az egyensúlyi állapotba? Mindennapi kérdés, amire ki-ki a maga módján felel. A Balance – Off Balance, igen különös módon, mégsem próbálja megválaszolni, inkább a tánc, de főleg a mozgás révén felmutatja azokat a lehetőségeket, ahogyan el lehet indulni a magunk iránya felé. Nem didaktikus útmutatást, nem a koreográfus, dramaturg véleményét, hanem az emberi élet tartógerendáin óvatosan lépkedő egyensúlyi állapot megtalálásának aspektusait villantja fel ez a rendkívül tehetséges előadás.
Átfogó képet alkot arról, hogy az emberek hogyan próbálják megtalálni a békét. Az előadás (ahogy ezt olvashatjuk Sághy egy interjújában) nem lineáris történet, hanem össze nem függő jelenetek sora, amelyek alá vannak rendelve egy fő tartalomnak. A táncosok folytonos interakciója megadja azt a látszatot, hogy „törődnek” egymással, ugyanakkor külön-külön figyelve a mozgásukat rájöhetünk arra, hogy mindannyian más és más történetet mondanak el. A fő motívum a vágyakozás, a kapcsolat tartás aktusa.
Az egyéni táncokba igen rövid időn belül egy második, harmadik előadó is belekeveredik, ezzel fejezve ki még jobban a testi és lelki érintkezésre akarását. Természetesen ezek az interakciók, mint azt az életből jól ismerheti bárki, nem mindig szólnak az idilliről. Helyenként szinte már brutálisnak is mondható az az erő, amellyel kifejezik az emberi együttélések fajtái. Egy igazán ötletes és nagyon szép jelenete a darabnak (amit már szinte metaforaként is értelmezhetünk), amikor az egyik férfi kosárlabdaként pattogtatja a társát – kifejezetten felkavaró és sokatmondó kép. Ilyen jelenetekből nem szűkölködött az előadás. Elég felidéznem a kezdőképet, amiben két lány, két fiú nyakában állva látható, homályos megvilágításban, egymással szemben. Kecses mozdulatokkal a másik felé nyúlnak, idézve egy fa ágainak mozgását, majd lökdösni kezdik egymást, míg az egyik le nem esik, bele a színpad sötéten hagyott részébe. Eközben (és végig az előadás során) Dányi Krisztina ingerlően disszonáns zenéje hallatszik, ami tökéletes választásnak bizonyult, hiszen a harmónia teljes hiánya uralja, zavart és feszültséget kelt a nézőkben, támogatva a színpadon látottakat.
A mozgás és a zene kapcsolata is érdekes szerepet kap. Sokszor nagyon nehéz eldönteni, hogy a tánc követi a zenét, vagy fordítva. Tulajdonképpen ez is egy dimenziója a koreográfiának, hiszen ahogy a jelenetek sorra prezentálnak utakat egy-egy válaszlehetőséghez, a zene és a mozgás kapcsolata ugyanúgy fejlődik, alakul és tart szét – örökös egymást üldözve.
A darab legizgalmasabb pontjai azok voltak, amelyek a tánc, a mozgás mint kifejező eszköz leépítését mutatták. Voltak olyan pillanatok, amikor az aktuális érzéseket már nem a tánc formanyelvével, hanem egészen egyszerű, hétköznapivá stilizált mozdulatokkal fejezték ki a táncosok, mint például egy ölelés, egy kézfogás, egy egyszerű csók. Nyilván dramaturgiai fogások ezek, amik a koreográfiába szilárdan beépültek, de engem meggyőztek és magával ragadtak.
Az előadás után az egyensúlyról, a belső békéről alkotott kérdések-válaszok megsokszorozódtak – valami ilyesmi lehetett Sághyék célja. Egy biztos, aki megnézte ezt az előadást, még órákig nem tudott szabadulni attól az érzéstől, gondolattól, hogy valamiképpen el kellene kezdeni már a maga balance-projektjét.
Írta: Nagy Balázs Péter
Fotók: Dusa Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése