Talán nem túlzás azt állítani, hogy az idei évad egyik legemlékezetesebb előadását vitte színre Bodó Viktor, amikor megrendezte Gogol klasszikusát, az Egy őrült naplóját. A Katona József Színház, a FÜGE, szegedi MASZK Egyesület és az Orlai Produkciós Iroda koprodukciójában készült darab egy megbomlott kisember a világgal és saját magával vívott küzdelmén át mutat görbe tükröt a társadalomnak.
Olyan ez, mintha kicsit magunkat látnánk megelevenedni, hol lázadó énünket, hol a féltékeny szerelmest, sőt, valljuk be, amikor nem lát senki, néha-néha szóba elegyedünk magunkkal. „Fantasztikus!” – kiáltana fel Popriscsin (Keresztes Tamás), az ízig-vérig kisember, címzetes fogalmazó, aki úgy toppan be otthonába, mintha ő is éppen most szállt volna le a villamosról pár utcával arrébb.
Lakása, ami első ránézésre egy posztimpresszionista festményként megjelenő apró agglegénylakás, már sejteti az elme bomlottságát, ám a hivatalnok inkább tűnik egy, az unalmas munkáját humorral elütni próbáló bohókás figurának, mint elmegyógyintézetbe való alaknak.
Aztán hirtelen Popriscsin megmakacsolja magát, és nem ír többé iktatószámot. Lázadás? Még mindig ott lebeg az éterben a kérdés, hogy a kisember lázadása nem elfojtott vágyaink kivetülése-e, ám aztán észrevétlenül eljutunk odáig, hogy a hivatalnok beszélő kutyákról mesél nekünk és olyan otthonosan mozog a labilisnak látszó, szétfolyó térben – mely magának Popriscsinnek, vagyis Keresztes Tamásnak köszönhető –, hogy másodpercek alatt kezdjük átértékelni az elsőre megalkotott, átlagember-képet.
De a kutyák közötti levélváltás hogy kerül a kezébe? Szinte elmerengeni sincs időnk a levelek valódiságán, a hivatalnok olyan hittel kántálja az iratok megszerzésének történetét, hogy az ő valósága a mi világunkká válik, elmosva a határt „normális” és őrület között. A realitás egyszeriben relatív fogalom lesz, már nem az az érdekes, hogy mennyire őrült és milyen mélyre zuhan, hanem az állapot maga.
Aztán ott van a nő. Talán az a plátói szerelem, amit a kegyelmes úr lánya iránt táplál, még mélyebbre rántja, és ezen a ponton mintha egy pillanatra megbicsaklana a tökéletesen megkomponált dramaturgia: nincs ellenpólus, ami pillanatokra visszarántaná Popriscsint az őrületből. De talán pontosan erre van szükség, a teljes reménytelenségre. A hivatalnokot is éppen úgy látjuk eltűnni a padló deszkái között, mint a szétdobált levéldarabokat.
„Különös! Különös dolgok történnek Spanyolországban.” – állapítja meg Popriscsin, és immár spanyol királyként lép elénk lepedő-palástjában. Felkapaszkodott kisemberként gondolhatnánk rá, ám mondatai kemény társadalomkritikát tükröznek.
A darab dramaturgiai csúcspontján „VII. Ferdinánd. Es.Ká”, vagyis Popriscsin, a spanyol király világa összeomlik. Keresztes Tamás magára rántja otthonát, mintegy saját fejére hozva a bajt, és létezik tovább saját – és immár tényleges – börtönében. Észrevétlenül találjuk magunkat egy elmegyógyintézet cellájában, ahol a kezelések nemhogy segítenek, inkább rontanak a hivatalnok állapotán. De meg tudjuk-e határozni, hogy mi ez az állapot? Nevezhetjük-e abnormálisnak, őrültnek Popriscsint, amikor neki ez jelenti a természetest? Kérdések, amiket feltesznek nekünk az alkotók, de a válasz súlyként nehezedik a vállunkra. És végső soron, hol kezdődik a mi felelősségünk egy őrült történetében?
Írta: Vass Antónia
Fotók: Takács Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése