Az első élmény meghatározó. Különösen igaz ez akkor, ha az első Operaházban tett látogatás során két opera ősbemutatójára is sor kerül. Éppen ez történt október 21-én. A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretein belül, az 1956-os forradalom 60. évfordulójának tiszteletére, az Operaház Rautavaara, finn szerző A bánya, és Varga Judit Szerelem című operáját mutatta be.
Rautavaara 1957-ben találkozott azokkal a magyar menekültekkel, akiknek elbeszélése megihlette. Amint azt az opera előtt vetített videóban hallhattuk tőle, úgy érezte, hogy mindenképpen meg kell írnia a történetet. Ám csaknem hatvan évet kellett várni ahhoz, hogy a mű színpadra kerülhessen. 2010-ben ugyan már bemutatták egy koncertszerű előadásban, de operaként még nem volt látható korábban. Rautavaara azonban már nem élte meg, ahogy darabja életre kel. Ez év júliusában elhunyt.
A Kaivos, A bánya finn neve, nemcsak a finn operaművészet egyik kiemelkedő alkotása, hanem a modern operatörténetben is egyedülálló, hiszen az ’56-os eseményeket így még senki nem dolgozta fel. A berobbantott bányában a bányászok fellázadnak a diktatúra ellen, a közönség pedig velük együtt nemcsak a föld alá, hanem az emberi lélek – és a saját maga lelkének – mélyére is száll.
A finn nyelven előadott opera értelmezését a magyar és angol nyelvű feliratok segítették. Mint első operás nézőnek a felirat és a színpadon zajló események követésének összeegyeztetése némi nehézséget okozott, ám elérkezett a történetben az a pillanat, amikor már nem is volt fordításra szükség. A bánya magába zárt.
Természetesen ehhez hozzájárult a nagyszerű díszlet is, amely fém tartószerkezetével, pallóival, vaskapujával valóban megidézte a föld alatti közeget. A kórus tagjai, akik a bányászokat és azok feleségeit mintázták, egyforma, szürke egyenruhájukkal ezt az érzetet tovább erősítették.
A nyolc zseniális szólista közül, a pap (Fried Péter) fekete ruhájában, nem mint Krisztus szolgálóját, hanem magát az ördögöt idézte. Majd a „hegy”-ről, megérkezett, helyesebben mondva visszatért Simon (Tommi Hakala, az egyetlen finn szólista), akinek neve szimbolikusan meghallgattatást jelent. Őt kérték fel a sztrájkolók vezetőjüknek. Vele tartott Ira (Miksch Adrienn), a szoprán művésznő (Bazsinka Zsuzsa) mellett az egyetlen női énekes. Barackszínű ruhája kiemelte a bánya közegéből. A kórus megbélyegzése szerint ő a róka vagy farkas, aki a rontást hozza.
Ahogy említettem korábban, Simon és Ira is a hegyről érkeztek, innen ereszkedtek alá a bányába. Oda, ahol a sztrájkolók, habár Simon vezetését kérték, mégsem a hegyre vágytak, és a robbantás után még mélyebbre kényszerültek. Fizikális és lelki síkon is.
Ezt a váltást a díszlet elforgatásával érték el a színpadon. A robbanást az egyértelmű hanghatáson túl a fények vibrálása jelezte, majd ezután csak a lefele vezető utat láttuk, ahol a papról, miközben végigvonult, újra csak nem lehetett eldönteni, hogy áldást vagy utolsó kenetet oszt.
Számomra az előadásnak az a pillanata volt a legmegrázóbb, amikor a csaknem 40 fős kórus énekelt a Szent Szűzhöz, „az anya és a fiú együtt véreznek”, miközben a sebesült Ira és Marko (Kiss. B. Attila) a színpad szélére húzódtak. Az utolsó jelenetben, miután Simon irányt mutatott kifele a bányából, tehát bevégezte feladatát, szinte szükségszerűen, ő is elesett. Mintha csak keresztre feszítették volna, olyan pózban érte a halál.
A fények kialudtak a színpadon, az Operaházban teljes sötétség honolt. Egyedül a komisszár lámpája világított, végig mindannyiunkon. Ekkor vált egyértelművé, hogy mi is a bányában vagyunk, ahonnan nincs kiút. A felismeréstől a bőröm egészen libabőrössé vált.
Szünet után Varga Judit, Déry Tibor novellái és Makk Károly-Bacsó Péter filmjének adaptálásra kiírt pályázat nyertesének operája következett. Az elsőoperás Varga Judit a levetített kisfilmben megnyugtatott minket, tegyük félre minden ellenérzésünket, hiszen a várakozásunknak megfelelően, itt igenis modern zenét fogunk hallani. De attól, hogy modern „még lehet szép, és lehet fájdalmas”.
Igaza volt a szerzőnek. A 80 fős zenekar, Bogányi Tibor karmester vezetésével, az első szólammal ugyanazt a borzongást vitte tovább, amit nem sokkal korábban A bánya hagyott a közönségben. A színpadon mindeközben nagy változás történt, a szürke, sötét háttérből szinte vakító fehérségbe érkeztünk, amely rögtön meg is idézte a Szerelem fekete-fehér képkockáit. Miközben az előtérben Luca (Fodor Gabriella), az anyósa (Balatoni Éva) és Irén (Farkasréti Mária) beszélgetése zajlott, ezzel párhuzamosan a Jánossal (László Boldizsár) történő események a háttérben futottak. Valósak vagy a nők által elképzeltek, ugyanis, amíg János a börtönben van, addig Luca beteg anyósában tartja a lelket kegyes hazugságokkal, melyek arról szólnak, hogy a férfi Amerikában sikeres rendező. A két helyszín közötti váltást a díszlet szétnyitása, felemelése, vagy ablakainak használata segítette.
A három női hang együttes csengése, miközben János mondataira feleltek, az előadás egyik leghatásosabb jelenete. A szólisták időnként színészekké változtak, az énekes részeket prózával megszakítva, és ez az előadásmód valahogy jobban is illett a szöveghez.
Érdekes megfigyelni, a két opera szereplői közötti viszonyok hasonlóságait. Míg A bányában Simon lenne az aktív fél, valójában ő is csak egy rákényszerített szerepnek engedelmesedik. Ira-t kéri, hogy válasszon, döntsön helyette, Ira, azonban megtagadja ezt a kérést. A Szerelem Jánosa egyértelműen a passzív fél. Megtörik a börtönévek, már nem cselekszik, már nem hisz, amíg ő távol volt, addig is, majd a visszatérte után is Lucának kell az erősebbnek lenni. A Szerelem végén János eltűnik Luca szeme elől, eggyé válik a kórussal, és így majdhogynem visszatérünk A bánya nyitójelenetéhez.
Számomra A bánya bizonyult a kiforrottabb műnek, ugyanakkor mondhatom, hogy a két előadás együtt tökéletesen működik. Kétfajta arcát mutatja ugyanannak a történelmi eseménynek, ez a két látásmód azonban kiegészíti egymást, és összeáll egy kerek egésszé. Ugyanis mindkettő emberközelbe hozza a forradalmat, arcokat ad a résztvevőknek, ezáltal biztosítja a méltó megemlékezést.
Írta: Köles Hajnalka
Fotók: Csibi Szilvia, Rákossy Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése