Három testvér, három különböző karakter. Egy zsarnok apa. Összesen nyolc férfi a színpadon Dosztojevszkij egyik legnagyobb hatású, legfelkavaróbb regényének, a Karamazov testvéreknek a színpadi változatában, a Radnóti Színházban. Mély, végletes érzelmek. Mi választja el egymástól a szeretetet és a gyűlöletet?
Morcsányi Géza színpadi változatának jellegzetessége a női alakok hiánya, annak ellenére, hogy a szereplőkben munkálkodó indulatoknak ők a gyújtópontjai. Habár néhányan az eredeti szöveghez való hűséget biztosan számon kérnék a dramaturgon, úgy gondolom, hogy a hiány sokszor hangosabban szól, mint a jelenlét, éppen ezért szerencsés vállalkozás volt a női szereplők távol maradása a színpadtól. Jelenlétük csak jelzés értékű.
A négy Karamazov és Szmergyakov, a lakáj (aki valójában az ötödik Karamazov) a darab elején egyesével tűnik fel Bagossy Levente orosz kolostorokat megidéző díszletének mélyedéseiben. Ez a díszlet nemcsak kolostor, hanem az atyai ház vagy étterem is, falai bárminek megfeleltethetőek, azonban közöttük mindenhol korlátozva van az ember szabadsága.
Az előadás minden érzékünkre hat. Az Aljosa (Rusznák András) által használt füstölő illata megcsapja az orrunkat, a gregorián dallamok bekúsznak a fülünkbe, miközben esni vagy havazni kezd, míg a jelenet tételmondata irányadókén szolgál, kivetítve a díszlet felett.
A színpadon zajló cselekmény kevés, ám az annál nagyobb horderejű, ugyanis egy apagyilkosságról szól a történet. Már az előadás első tíz percében elhangzik Dimitrij Karamazovtól (Adorjáni Bálint), hogy egyszer megöli apját, így biztosak lehetünk benne, hogy az apának valóban meg kell halnia. De hogy ki tette, miért, milyen indítékból, az mégsem egyértelmű.
A háttérben nem kisebb kérdés áll, mint: „Mi az élet értelme?”. Különböző világlátások kerülnek ellentétbe egymással. A szerzetesnek készülő Aljosa életének középpontjában az istenbe és az öröklétbe vetett biztos hit áll, míg testvére, Iván (Szabó Kimmel Tamás), mint természettudós, az ész embere azt mondja, hogy nincs isten, sem öröklét. Azonban ha nincs isten, akkor mi szab határt, és ha nincs határ, akkor valójában mindent szabad?
A testvérek kölcsönösen jelzőkkel látják el egymást, így lesz Aljosából a kerub, Iván egy szfinx nyugalmával ül és hallgat, míg hármójuk közül a legvadabb, legkiszámíthatatlanabb, legagresszívabb Dimitrij még önmagát is féregnek titulálja. Úgy tűnik, hogy rengeteg közös vonás van benne és az apjában (Gáspár Sándor), talán nem is véletlen, hogy nem jönnek ki egymással, és ugyanazért a nőért bolondulnak, ami végül mindkettejük vesztét okozza.
Szmergyakov, a lakáj, szinte istenként tekint Ivánra, aki valójában jobban hasonlít apjára, mint azt gondolná. Szmergyakov pedig mindennek a megtestesülése, ami rossz. Fattyú, epilepsziás, éppen ezért kiközösítik, gyakorlatilag emberszámba se veszik. Azonban mégis ő az egyetlen, ahogy az már lenne szokott, aki mindent tisztán lát, és aki mindig, minden cselekedetében őszinte. Mintha csak Ivánnak a sötét énje lenne, akárcsak az ördög, aki valójában meg is jelenik Iván szeme előtt. Gazsó György ördögként üde színfolt a dosztojevszkiji komolyságban. Így tudjuk meg, hogy az ördög legszívesebben egy kicsattanó, piros pozsgás arcú kofa személyében születne újjá, és fürdőbe kell járnia, hogy köszvényeit kezeltesse. És így tudjuk meg, hogy Iván bűntudata egészen a skizofréniába üldözi őt.
Gáspár Sándor Fjodor Karamazovja szintén képes némi mosolyt csalni az arcunkra, annak ellenére, hogy egy önző, erőszakos, magát isten helyébe képzelő karakterrel van dolgunk.
Adorjáni Bálint magabiztosan alakítja Dimitrijt, a család fekete bárányát, egy olyan családban, amely gyakorlatilag csak fekete bárányokból áll. Dimitrij a színpadon folyamatosan lángol, kiabál, tettre kész, ám a cselekvésig már nem jut. A lázadó végül elismeri vereségét, beismeri gyengeségét, és gyáván elmenekül.
Rusznák András Aljosa Karamazov szerepében azonban nem győzött meg. Habár ő a család angyala, mindenki benne bízik, családtagjainak bizalmasa, szavai mégsem hatottak nyugtatólag, nem hozott örömhírt.
Érdekes Pál András Szmergyakovának, és Szabó Kimmel Tamás Ivánjának kettőse. Kiváltképp úgy, hogy mindkettejükben mintha még két személyiség lenne. Valóban a jó és a rossz, isten és ördög kettősének megtestesülései.
A darab egy kisgyermek temetésével kezdődik, a végén pedig már Aljosa temet egy másik kisfiút. Mintha Aljosa a saját gyermeki énjét is temetné, hiszen apja halott, egyik testvére szökésben van, a másik pedig kezelésre és gondoskodásra szorul. Aljosa a testvérek közül egyedül pedig felnőtt és férfivá vált a Radnóti színpadán.
Írta: Köles Hajnalka
Fotók: Dömölky Dániel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése