Súgópéldány

Ebben az évadban ünnepli megalakulásának 20. évfordulóját a Káva Kulturális Műhely, melynek fő profilja színházi nevelési programok létrehozása, valamint hosszú távú drámaprojektek megvalósítása. A színház szakmai vezetőjével és alapító tagjával, Takács Gáborral beszélgettünk legújabb bemutatójuk a Lady Lear kapcsán, valamint szó esett színházi nevelésről, a társulat múltjáról és a jövőbeli tervekről is.

A Lady Lear volt az első közös munkátok Kovács Dániel Ambrussal. Milyen volt vele együtt dolgozni?

Mivel nem ismertük egymást, izgalmas volt, hogy hogyan tudunk egymásra hangolódni. Szerencsére hamar és könnyen ráérzett a munkametódusunkra, így arra is, miként lehet harmonikus a közös próbafolyamat. Ez elég intenzív munka volt, de úgy tűnt, hogy könnyen megtaláljuk egymással a közös hangot. Nyilván ebben az is benne van, hogy az, amit a színházról gondolunk, nagyon közel van egymáshoz. Másrészről pedig fontos volt az a fajta nyitottság, amivel az előadáshoz közelített, hiszen ő előtte nem foglalkozott részvételi színházzal, tehát olyan darabbal, amiben a nézőket aktívan bevonjuk a folyamatba. A Lady Learnél azonban fontos volt, hogy illeszkedjen ahhoz, amit csinálunk. Ez olyan felnőtteknek szóló előadás, ami interaktív elemeket tartalmaz, és bár ezeket mi terveztük meg és mi találtuk ki, de Dani is nagyon aktívan részt vett az alkotásban, hogy illeszkedjünk azokhoz a részekhez, amiket viszont ő rendez meg.

Az, hogy egy ilyen tabunak számító témát választottatok, inkább kockázat vagy vonzó a nézők számára?

Szerintem mindkettő. Az biztos, hogy egy nehéz témáról van szó. A tabusítás létező fogalom, és nemcsak a mi fejünkben él, hogy nem szeretünk az öregedésről beszélni, vagy, hogy milyen az, amikor valamifajta felelősség hárul ránk a szüleinkkel kapcsolatban, akik fölneveltek bennünket. Arra, hogy ezt hogyan kellene jól, okosan megoldani, hogyan kellene emberségesen csinálni, nyilván senki nem tudja a választ, de úgy tűnik, hogy a nézők örülnek annak, hogy erről szó esik. Sajnos azonban a forma és a téma csak egy nagyon konkrét és szűk réteget tud elérni.

Nézői részről meg tud fogalmazódni az előadás végére egyfajta megoldás?

Nem keresünk megoldást. Azt gondolom, hogy nagy merészség lenne, mivel három óránk van ennek a témának az átgondolására, és ez egy rendkívül bonyolult helyzet, sok összetevővel. Valószínűleg minden eset más. Semmilyen séma nem igaz erre az élethelyzetre, hiszen mindenkinek megvan a maga története a maga csavarjaival. Tehát az, hogy hogyan állnak hozzá a nézők vagy, hogy mit gondolnak ezekről a helyzetekről, az nagyon széttartó, és ez így jó. Ilyen értelemben azt igazolja vissza, hogy jól van felépítve az előadás, mert ha nagyon egyformát mondanának a nézők, az azt jelentené, hogy egy egyfelé vezető utat hagytunk nekik, és nem, vagy nem jól generáljuk azokat a helyzeteket, ahol vitatkozni tudnak egymással vagy a színészekkel.

Említetted, hogy mindenkinek megvan a maga története. A karakterek, akiket megformáltatok, milyen mértékben táplálkoztak személyes tapasztalatból?

Szépen összecsúszik a valóság és a fikció. Természetesen rengeteg olyan élethelyzet került be, ami számunkra ismerős, amit vagy mi éltünk meg, vagy közeli ismerősök, barátok történetei. Eleve úgy indult a próbafolyamat, hogy valamilyen formában át kellett szűrni magunkon ezt az egész anyagot, tehát a rendezőtől a dramaturgon át a színészeken keresztül mindenki beletette azt, amit ő élt meg, vagy amit ő gondol erről a dologról. Így hát nagyon sok személyes tapasztalattal dolgoztunk, de bizonyos értelemben semmi sem a miénk abból, ami színpadra került. Egyikünknek sem az anyukája, egyikünknek sem a testvére az, aki ott van a színpadon, de mindenkiből van valami pici benne.

A mai nézők mennyire nyitottak erre az interaktív színházra?

Az egyetlen dolog, ami megfogalmazódott bennem, hogy jobb elfogadni, hogy ez rétegszínház, és nem ez fogja ilyen értelemben letarolni Budapestet és Magyarországot, mivel nem válik hirtelen mindenki olyan nézővé, aki szeretne is tenni valamit az előadásban. De bízom abban, hogy ez a réteg folyamatosan szélesedik, és egyre többen találják meg ezt a formát. Jelen esetben a Lady Learnél az is izgalmas – és adott esetben nehézséget okoz –, hogy túl kell lendülni azon, hogy egy nagyon kényes téma kapcsán kérjük a gondolataikat vagy a véleményüket. Annak, aki sosem volt ilyen előadáson, rögtön két akadályt kell legyőznie: egyszer azt, hogy van egy olyan kérdéskör, ami lehet, hogy zavarba hozza, és esetleg traumatikus személyes élményeket szabadít föl benne. A másik oldaláról pedig azt, hogy a színész szól, és kifejezetten kéri a néző véleményét, számít rá, interakcióban van vele és őt is partnernek tekinti. Szerencsére eddig azt láttuk, hogy akik még ilyen értelemben szűzen érkeztek hozzánk, azok sem mentek el úgy, hogy úristen, ide soha többet nem jövök. Azok a visszajelzések, amik hozzánk eljutnak, alapvetően azt igazolják, hogy ennek a fajta színháznak van létjogosultsága ma Magyarországon. Azt, hogy ez hány embert érint, milyen réteget és mekkora ez a tömeg, azt én nem tudom felmérni. Ez az előadást az OPEN Fesztivál keretében játszottuk, ahol csupa olyan előadás került műsorra, ami valamilyen formában az interaktivitást teszi a középpontjává.

Annak ellenére, hogy csupa ilyen jellegű előadás volt az OPEN Fesztiválon, mégis a ti előadásotokat gondolta a közönség a legjobbnak, szerinted mi a kulcsa a sikernek?

Nem tudom, hogy zajlott a szavazás, de borzasztóan boldogok voltunk tőle! Nagyon jó érzés, hogy van egy ilyen plusz kör benne, és remélem, hogy ez jó alapja lesz annak, hogy ezt az előadást tudjuk játszani legalább még egy évadon keresztül.

Mekkora tere van a színházi nevelésnek ma Magyarországon, hogy látod a helyzetét?

Több tendencia érvényesül egyszerre. Egyrészt a színházi nevelés körülbelül 5-8 éve gyűjtőfogalomként működik. Tehát az, amit mi a színházi nevelés címén csinálunk, az nagyon konkrétan meghatározható műfaj: az angol szóval TIE-val (Theatre in Education – szerk.) jelölt forma. Ennek egyfajta variációját csináljuk mi, de ezen túl rengeteg forma létezik ma már Magyarországon. A kőszínházaknál és a függetleneknél ugyanúgy megjelent ez, lehet rá pályázni. A legtöbb színház, aki vonzódik e felé a műfaj felé, nagy valószínűséggel azt a lehetőséget látja benne, hogy az interaktív módon megszólított gyerekek, fiatalok majd nézőként visszatérnek hozzájuk. Ez a mi esetünkben egy kicsit más. Nem akarom azt mondani, hogy minket nem érdekel, hogy aki megnéz minket, fog-e színházba járni, de ezt inkább csak járulékos haszonnak tekintjük. Mi arra a három órára koncentrálunk, amit velünk tölt, és mi valójában azt az emberi vagy társadalmi problémát akarjuk vele átgondolni együtt, amire elhívtuk, és abban szeretnénk előrehaladni. Ilyen téren jóval kevesebb olyan kezdeményezést látok, ami igazán dobna a műfajon. Valószínűleg nem is lehet jól mérni, hogy mi az optimális mértéke az innovációnak. De az én személyes véleményem az, hogy el tudnék viselni sokkal-sokkal több innovációt, sokkal több provokációt, sokkal több izgalmas kísérletet. Valahogy azt felmutatni vagy megérteni, hogy ez nem egy kötött rendszer. Valami már akár 20-25 évvel ezelőtt bekerült Magyarországra és úgy maradt, mert bejött, megörültünk neki, és van, aki nem lép túl rajta. Ugyanazt az eszközrendszert használja, és ez borzasztó. Bűn nem fejleszteni ezt a területet.

Ezek szerint nem sokat változott a hozzáállás az elmúlt 20 évben?

Látok ilyen kísérleteket, tehát igenis vannak, akik foglalkoznak ezzel, nem azon az úton járnak, amin mi járunk, és ezek tök jó dolgok. Viszont, ha a nagy egészet nézem, pont azoknak a dolgoknak, amivel rengetegen foglakoznak, értelemszerűen van egy tehetetlensége, egyfajta középre való sodródása, ami nem a kísérletezésnek vagy az újításnak kedvez, hanem annak, hogy megtaláltunk valamit, és akkor az úgy folyik. De ha meg ez nem lenne, és nem szerettek volna bele ennyien, akkor valószínűleg nem is ez lenne a pozíciója, és lehet, hogy már rég megszűnt volna a Káva Kulturális Műhely. Mert többek között mi attól tudunk létezni és működni, hogy ez a műfaj fent maradt.

Ebben az évadban vagytok 20 évesek. Visszatekintve mit tartasz a legmeghatározóbb munkának?

Kiválogatni egyes előadásokat nagyon meredek. Az első darabunk, ami Vaskor címen született, azért volt fontos, mert megadta a személyiségünket, a jelenlétünket vagy az éntudatunkat, hogy létezik a csoport. Aztán nyilván az első évek alapvetően azzal teltek, hogy megtaláljuk magunkat, hogy elhelyezzük és föltegyük az alapvető kérdéseket, hogy egyáltalán tudjuk-e ezt csinálni egyedül. Ott nyilván készült néhány olyan előadás, ami igazolta azt, hogy mi ezt tudjuk csinálni, méghozzá jó színvonalon. Valamikor 2007-2008 környékén kezdtük kísérletezni, más irányba fordulni, amikor egyszerűen erősebbé vált az a vonal vagy az a tudás, hogy nekünk olyan előadásokat is csinálnunk kellene, amik nem pusztán emberi problémákat dolgoznak fel. Mert ez a műfaj alapvetően arra született, hogy fontos emberi, erkölcsi problémákat vizsgáljon. A Hinta című előadásunk, majd utána több olyan programunk is kifejezetten valami jól megfogható társadalmi problémát helyezett a középpontba. Az együttműködések is fontos állomást jelentettek. Nyolc évig dolgoztunk Pécs mellett, Mánfán. Ott volt egy kollégium, a Collegium Martineum, de ezt már régen megszüntették. Itt halmozottan hátrányos helyzetű, főként beás cigány fiatalok éltek, középiskolások. Ott a nyolc év alatt összesen 14-16 színházi előadást hoztunk össze velük együtt, és azokban a falvakban turnéztattuk ezeket az előadásokat, ahonnan ők jöttek. 2000-ben indult ez a projekt, és az bizonyos értelemben előképe volt azoknak a konkrét színházi nevelési előadásoknak, amik már kifejezetten azzal a tudatossággal születtek, hogy valamifajta társadalmi probléma álljon a középpontba. Tulajdonképpen fölépült kétfajta repertoár a Kávánál. Van egy olyan repertoár, ami idézőjelben klasszikusan emberi problémákat dolgoz föl, és valamilyen erkölcsi probléma áll a középpontban, ezt gondoljuk át a gyerekekkel. És van egy olyan repertoár, ami sokkal inkább egy valamilyen társadalmi problémát helyez a fókuszba, és valahogy ez a kettő együtt létezik. Ez egy körülbelül 10 évvel ezelőtt megindult folyamat.

És a jövőre nézve mik a terveitek?

Ebben a 20. évadban sikerült jó magasra tenni a lécet, öt bemutatót vettünk a nyakunkba. A Lady Lear volt az első. Most tavasszal készül kettő egymás mellett, az egyik az általános iskola felső tagozatosainak szól, Kárpáti Péter író-rendezővel készítjük. Valószínűleg az lesz a címe, hogy Titkos ajtó és a felnőtté válás témaköréről szól, arról, hogy ma, 2016-ban, vajon mit jelent belenőni a felnőttek világába. Mit kell ahhoz átlépni, milyen ajtón kell átmenni ahhoz, hogy valaki azt gondolhassa, hogy most már talán érett arra, hogy a felnőtt társadalomba lépjen. A másik előadásnak, ami ezzel párhuzamosan készül, a Peer Gynt lesz az alapja, és Polgár Csaba rendezi majd. Ez egy nagyon izgalmas együttműködés a HOPPart Társulattal, lesznek olyan színészek, akik szintén nem dolgoztak még ebben a műfajban, és Csaba sem rendezett még ilyen előadást. És az évad végén lesz még két bemutatónk, szintén párhuzamosan. Idén szeptemberben kezdtünk el egy stúdiót, Káva Stúdió néven működik 12 fiatallal, ahol tulajdonképpen azt vállaltuk, hogy ennek a 12 fiatalnak két év alatt megpróbáljuk megtanítani a mesterség alapjait. Mind a két év végén csinálunk közösen egy előadást, mert ez a legjobb gyakorlóterep.

Készítette: Mátyás Viktória

Fotók: Tímár Noémi