A MU Színház idén november második felében rendezte meg az OPEN Fesztivált. Ennek első napján egy hatvan év feletti civilekkel közösen létrehozott produkciót, az Ezüstlakodalmat láthattuk. A szerény mértékben a részvételi színház eszközeivel is élő előadás arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi tart össze egy kapcsolatot hosszú ideig. A téma boncolgatása a fent említett korosztály szemszögéből egy kifejezetten izgalmas, minden egyszerűségével együtt is megható előadást eredményez.
Amikor az ember túl sokszor hallja idősek szájából azt a mondatot, hogy régen minden jobb volt, könnyen gondolhatja, hogy ez a befásultság a korral jár, és előbb-utóbb mindenkit elér. Az Ezüstlakodalom legnagyobb erénye, hogy olyan hatvan feletti civileket látunk benne, akik összességében annyira sokfélék, hogy nekik – illetve a személyes írásaikat szövegkönyvvé formáló Róbert Júlia dramaturgnak – köszönhetően bátran félretehetjük az előbb említett sztereotípiákat. Ebben az előadásban ugyanis mindenkinek megvan a maga sajátos élettörténete és viszonya a párkapcsolat és a házasság témájához, amit nem is fél a közönség elé tárni.
Alaphelyzetünk egy idős pár huszonötödik házassági évfordulója, amelynek keretében meghívják magukhoz régi barátaikat, hogy együtt ünnepeljenek. És bár nagy léptékű cselekmény ezen túlmenően nincs is igazán, az előadás mégsem válik unalmassá, ugyanis kevésbé időben, mint inkább térben mesél: a pár és a meghívottak egymáshoz való viszonya rövid etűdök formájában jelenik meg, ezek között pedig egy-egy szereplő, etűdbeli helyzetéből kilépve, mikrofon előtt állva, a közönség felé fordulva mondja el saját élettörténetét, egyes szám első személyben. A nyilvánvalóan szükségből is használt mikrofon ebben a helyzetben egyfajta finom teátralitással megtámogatott intimitást is ad ezeknek a monológoknak, mintha csak külön hangsúlyozná az „Én, Itt, Most, Nektek mondom el”-érzést. Erre talán a legjobb példa annak a hölgynek a története, aki világéletében tartotta magát ahhoz, hogy az ártatlanságát csak a házassága után veszíti el. Monológjában azon gondolkodik, hogy talán éppen emiatt maradt végül egyedül. Ennek a civil történetnek az intimitása mikrofon nélkül elveszne, és jó, hogy ezt mégsem teszi.
Ahogyan az is hasonlóképpen jó, hogy a huszonöt évnyi együttélés titkára az előadás maga nem ad egyféle, szájbarágós magyarázatot. Ehelyett – egyetlen interaktív gesztusként – a szereplők egyenként feljönnek a nézőtérre, és a közönség tagjait kezdik el kérdezgetni. Végül visszatérnek a színpadra, és mindenki elmondja a kérdésére kapott választ. Ismét csak sajátos intimitás árad ebből a jelenetből, amely, annak ellenére, hogy végül nézőként a saját szavainkat is visszahalljuk a színpadon egyáltalán nem érződik erőltetettnek.
Az idős civilek között az egyetlen kakukktojás az egyik vendég feltűnően fiatal barátnője, akit az előadás produkciós asszisztense, Sztripszky Hanna alakít. Ő a mindenki által feltett kérdésre, hogy mi huszonöt év együttélés titka, végül csak annyit válaszol: „Nem tudom”. És bár ez a válasz, tartalmában hasonló őszinteséget feltételez, mint az idősek megszólalása, mégis mintha kicsit költőivé tenné az egész kérdéskört. Egy szép produkció esetlenül őszinte lezárása ez, ami csak azért bántó, mert ezt leszámítva az Ezüstlakodalom egy olyan előadás, amelyre a szó elhasználtsága ellenére büszkén mondhatjuk, hogy elgondolkodtató.
Írta: Stermeczky Zsolt Gábor
Fotók: MU Színház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése