Ha van egyértelmű metaforája a háborús emlékezetnek, a háború borzalmainak a (re)konstruálására megírt szöveg, akkor az Günter Grass Bádogdob című regénye. Mikó Csaba nagy feladatot vállalt, amikor ezt a majd ezer oldalas regényt beletörte két felvonásba, de minden igényt kielégítő módon teljesítette, hiszen míg a regény egy (hosszánál fogva) egész életet mesél el, addig a színpadra alkalmazott példány egy metaforának az alakulását. De minek is a metaforája a Bádogdob?
A rendező, Hegymegi Máté koncepciójában minimum két többletjelentéssel gazdagodik a fiatal és a felnőtt Oskar életében egyaránt: a bádogdob valóban a gondtalan gyerekkort hivatott prezentálni, azt, ami legitimmé teszi, hogy az ember ne akarjon felfogni semmit az őt körülvevő világból, legyen az egy családi probléma, vagy történelmi határhelyzet. Ezt az előadás kivételesen kreatív formanyelvvel artikulálta, hiszen egy olyan szimbólum-struktúrát hozott létre, amely joggal nevezhető a történelem arculatának a leképeződésének (itt most a legegyszerűbb dologra gondolok az előadásból, mint például, hogy a felnőtt Oskart alakító Elek Ferenc volt a fiatal Oskart alakító Dér Zsoltnak a bádogdobja). Másfelől, a bádogdob, éppen a gyermekkori jelentésénél fogva szimbolizálja az emlékezet perspektíváit. Az előadás lényegében azon az alapvető koncepción alapult, hogy a felnőtt Oskar egyfajta elbeszélőként, folyamatosan kommentálja a színpadon történő eseményeket, amelyeket eleve az ő emlékezete által hoztak létre. Az emlékezet mint az individuum kialakulásának az egyik legfontosabb része, ebben az előadásban úgy viselkedik, ahogy a mindennapi életben. Felváltva lehetünk tanúi annak, ahogy a felnőtt Oskar akkurátusan és nagyon pontosan emlékezik vissza a történtekre, és annak, ahogy a Kovács Lehel játszotta Bebra cirkusztulaj megszakítva az előadást (tehát, az emlékezés folyamatát) közbeszól, hogy abszolút kívülállóként, hideg szemtanúként korrigálja (korrodálja) Oskar emlékeit.
És e ponton kell az előadás egy másik, már nem annyira szubjektív vetületét megemlíteni: a történelmi múlt feldolgozása, amely kollektív felelősségvállalásra kellene, hogy bírjon mindenkit. Borbély Szilárd írja egy helyen: „A kibeszéletlen, feldolgozatlan morális felelősségvállalás nélkül a továbbgörgetett ügyeknek a súlya ránk szakad.” – Günter Grass regénye vállalja ezt a „morális felelősségvállalást”, szembenéz ő is, ahogy ez sikerült az egész német társadalomnak a maga és nemzete múltjával, kibeszélte, ekként nagy lépést tett afelé, hogy feldolgozhatóvá váljon mindaz, amit a kollektív bűntudat generált. A Bádogdob előadása azért fontos annyira a jelenlegi közéleti, politikai helyzetben (értsd.: a magyar valóságban), mert felmutat egy példát, hogy azzal is szembe kell néznünk, amire nem szívesen emlékezünk, legyen szó személyes, vagy társadalmi emlékezetről. Ez az üzenet mostanában, látva azt, hogy az elit hatalom (természetesen, nem csak itthon, sok más helyen is akár a kontinensen, akár Európán kívül, például… kelet felé…) a félelem dialektikáját működtetve a régmúlt nagy, dicső eseményeit emlegeti, míg a közelmúlt, vagy a jelen történeteiről inkább hallgat, a leglényegesebb gondolat, hiszen ahhoz, hogy egy társadalom valóban önazonos maradhasson, tisztában kell lennie azzal, hogy milyen bűnök nyomán kellett akaratlanul is eljutni egy bizonyos állapotig.
Tehát a társadalmi-mentálhigiénia jegyében, ahogy ezt az előadás is pontosan artikulálta, muszáj lekaparnunk a rozsdát az emlékezetünkről – és kellenek az olyan személyek, mint Bebra, aki pontos útmutatást ad, hogy hogyan és mire muszáj emlékeznünk ahhoz, hogy továbbléphessünk a (történelmi) múltunkon, hogy a (történelmi) jelen problémái megoldhatóvá váljanak. Itt lenne az ideje.
Írta: Nagy Balázs Péter
Fotók: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése