Súgópéldány

A hétperces nyitány után erős kórusrésszel nyit az opera, majd a főpap lelkesítő beszéde következik. Ezután kiderül, hogy az ellenséges tábor két embere (Fenéna és Izmael) szerelmes egymásba. Abigél nem is Nabucco lánya, de már elfoglalta a trónt, Nabucco pedig börtönben van. Kissé olyan, mintha már a szappanopera műfajába keverednénk. De ha meghallja valaki a zenét és az éneket, rögtön visszakanyarodik a színpadra, sőt egészen az ókorba, ahol a történet játszódik…

Verdinek nem állt szándékában megzenésíteni Temistocle Solera librettóját. Saját feljegyzéseiben úgy emlékszik vissza erre, hogy amikor a szövegkönyvet az asztalra dobta, a „Szállj gondolat, arany szárnyakon” (Va’ pensiero, sull'ali dorate) oldalon nyílt ki, és ez igen nagy hatással volt rá, de még így sem akarta megkomponálni a művet. Végül szép fokozatosan elkészült a partitúrával.

A Nabuccot 1842-ben mutatták be a milánói Scalaban, ahol hatalmas sikert aratott; később pedig a többi európai országban is lelkesen fogadták a művet. Hozzáteszem, az olaszok nagyon magukénak érezték, szinte saját érzéseik szólaltak meg a darabban: ők is elnyomott nép voltak, ahogy a darabban a zsidó nép. Azonban az opera örökérvényűségét és töretlen sikerét mutatja, hogy még ma is érti és szereti a közönség, holott már 175 év eltelt a premier óta.

A történet az ókori keleten, Jeruzsálemben és Babilonban játszódik i.e. 587-ben. Ebben az évben romboltatta le Jeruzsálemben a Templomot (Salamon Templomát) Nabukodonozor, a babiloni király. A zsidó népet rengeteg megpróbáltatás érte ekkoriban, a „babiloni fogság” időszakának kezdete ez. Itt kezdődik az opera, ennek pedig fontos jelentősége van. Eköré épül fel ugyanis a cselekmény és ebben rejlik a darab fő mondanivalója. „Az ötödik hónap hetedikén, Nebukadneccar királynak, Babilónia királyának tizenkilencedik évében eljött Jeruzsálembe Nebuzaradán testőrparancsnok, Babilónia királyának az udvari embere. Felgyújtotta az Úr házát és a királyi palotát, fölperzselte Jeruzsálem minden házát és valamennyi nagy palotáját.” 2Kir 25,8-9

Őszintén szólva, afelől semmi kétségem nem volt, hogy a Met-ből közvetített Nabucco ne lenne jó. Eleve egy Verdi-darab, véleményem szerint a legjobb, remek történettel és zenével, kiváló énekesekkel – itt már csak szinte a rendezés, a díszlet az, ami ronthat vagy éppen javíthat az előadáson.

Már korábban is írtam a Met belmagasságáról, amit a színpad felett ki kell használniuk; ez a nézőtér legfelső szintjéig ér, tehát nagyon üres lenne a színpad, ha nem töltenék meg valamivel – és nem mindegy, hogy mi az a valami. A Nabucco esetében egy forgatható, monumentális építmény volt ez. Az egyik fele a Templom belseje volt (ezt ugyebár lerombolták), szóval később már egy romos építménynek látszott, a másik oldala pedig az asszír uralkodói trón. A rengeteg szereplő szimmetrikusan elosztva foglalt helyet az építményen, ami azt az érzést keltette, mintha sokkal többen lennének ott: fantasztikus látványt nyújtott!

A harmadik felvonásban a zsidók kórusa is ezen az emelvényen foglalt helyet. Az emberek álltak, ültek – ami szembetűnő volt itt, hogy nem mozogtak, statikus volt a látvány az egész szám alatt. Ez pedig fokozta a mondanivalóját, engedte, hogy a zenére és az énekre koncentráljunk és ne a színpadon zajló eseményre, tehát egyáltalán nem negatívumként könyvelném el ezt a megoldást.

Amikor egy világsztár énekes megjelenik a színpadon, jelen esetben Plácido Domingo, aki a címszerepet énekelte, az ember hatalmas katarzist vár. Van, hogy feleslegesen, van, hogy megszületik benne az érzés. Domingo az elején még nem szakította át a gátat, nem volt annyira kimagasló, – bár lehet, hogy az elvárásaimmal voltak gondok. Ahogy azonban peregtek az események és Nabucco személyiségét is egyre jobban megismerhettük, megjelent az a Domingo, akire vártam. Erőteljesen, magabiztosan és tiszta hanggal, uralkodói megjelenéssel. Megkérdőjelezhetetlen volt a királyi státusza, hiszen áradt belőle a hatalom, a hatalom akarása. Miután kivívta az ég haragját azzal, hogy saját magát istennek, az egyetlen istennek nevezte, elvesztette az eszét, zavaros lett. Talán ekkor volt igazán önmaga, Fenéna lányáért könyörgött már csak: Nabucco emberi oldala is megmutatkozott, az érző atyai. Ez a tragédia vezetett a felemelkedéséhez is, hogy belássa a hibáit és már nem a hatalomtól elvakultan cselekedjen, hanem saját magáért és a lányért.

Az előadást James Levine, a Metropolitan Operaház ikonikus karmestere vezényelte. Sokszor mutatták a karnagyurat és a zenekart, a nyitány alatt végig, ám most a darab alatt is, például a Va’ pensieronál. James Levine pedig hallva a tapsot és ovációt a híres kórusszám után, újból elénekeltette. Ez, a darab közbeni számismétlés nem mondható hétköznapinak – habár régebben divatos volt, manapság kikopott a tudatból. (Én az Erkel Színházban, szintén Nabucco előadáson, szintén ezt a számot hallottam duplázva, de arra a darab végén, a meghajlásnál került már sor.)

Több kiemelkedő epizódot is felfedezhetünk az operában. Egyik személyes kedvencem a második felvonásbeli kvartett, amiben a főszereplők szép fokozatosan kapcsolódnak be, kánonná alakítva a számot, végül pedig az énekkar is kapcsolódik hozzájuk. Leírhatatlan szépséggel szólalnak meg az énekesek, akik különböző hangfajokat képviselnek: Fenéna mezzoszoprán (Jamie Barton), Abigél szoprán (Ljudmila Monasztirszka), Nabucco bariton míg Izmael tenor (Russell Thomas). Habár ebben a számban Zakariás (Dmitrij Beloszelszkij) nem énekel, ő egészíti ki a fent említett négyest, basszus hangjával. Ez a fajta énekesi virtuozitás a darab egészét végigkíséri, a mesterien megkomponált zene mellett az énekesek teljesítménye is emeli és fokozza a darab mondanivalóját.

Írta: Kovács Alexandra

Fotók: metopera.org, interlochenpublicradio.org