Súgópéldány

Tar Sándor Szürke galambja már megjelenésekor is megosztotta a közvéleményt. Egyrészről realista, ám mégis valamiképp szimbólumok mentén haladó történetvezetése, másrészről zsánere miatt. Így talán nem meglepő, hogy a színpadi változat is hagyományostól eltérő formákért kiált, Horváth Csaba pedig Mikó Csaba szövegkönyve alapján mozgásszínházi előadásként alkotta újra ezt a „szocio-krimit”.

Kérdés, hogy a Szürke galamb – akár a regényről, akár a darabról beszélünk – szocioprózának vagy kriminek tekinthető-e, ugyanis mindkét műfaj jellegzetességeit magán viseli, de mégsem olyan mértékben, hogy egyértelműen kijelenthető lenne, hogy a mű melyikbe tartozik. És mint ahogy az irodalmi kánon sem foglalt állást a kérdésben, úgy nem teszi Horváth Csaba sem. Felvillant, súlyoz, elfed, így egy komplex képet kapunk a társadalom egy kicsiny szegletéről, egy nyomozás állomásairól, és a központi témáról, magáról a bűnről.

Mikó Csaba átdolgozása elrugaszkodik ugyan az eredeti szövegvilágtól és egy egészen új miliőt hoz létre, ám mégis képes visszaidézni a Tar Sándor alkotta nyomasztó légkört, a társadalom peremén élő emberek mindennapi küzdelmét. Tökéletesen illik ez Horváth Csaba színházához, ami még inkább a szimbólumok szintjére emeli ezt az egyébként is metaforákból építkező darabot.

Onnantól kezdve pedig, hogy a tér és idő relatív fogalommá válik, csupán a „korhű” melegítők és széldzsekik utalnak a rendszerváltás időszakára. Ez az időtlenség azt az utánérzetet kelti, hogy a történet akár a mában is játszódhatna, és valóban, mintha azóta is ugyanazokat a köröket futnánk, ugyanolyan kisszerű emberek élnek közöttünk, mint amilyenek a Szürke galamb szereplői is.

Bár az előadás megkísérli definiálni és különválasztani a jót és rosszat, végső soron saját maga ismeri el, hogy a világ nem ennyire fekete-fehér. A tudatlan, iskolázatlan, szinte még gyerek Néger (Horkay Barnabás) a maga tisztaságában is ugyanolyan romlott, a saját életéért képes lenne feláldozni másokét, és ez a mérgezett galambhús példáján testet is ölt. Csupán az menthetné fel, hogy a halál ténye ráébreszti saját gyarlóságára, ám a megbánás jelét sem mutatja, így számára nincs feloldozás. Önnön börtönén záródik ezzel egy feltörhetetlen lakat, és ezt a kis magánzárkát, amibe be-bepillanthatunk, de belépni senki nem tud, a Stúdió K Színház fekete fala csak még inkább konkretizálja.

Az ingadozást jó és rossz között Horváth Csaba gondosan kimunkált ritmusváltásokkal – sőt, olykor épp a rendszerből való kilépéssel – érzékelteti, amivel csupán Pallagi Melitta karaktere(i) képes(ek) lépést tartani. Mintha szándékoltan ellene dolgozna ezeknek a kilengéseknek Nagypál Gábor mozgása, aki szinte láthatatlanul kúszik be a látóterünkbe és ad új értelmet momentumoknak, gesztusoknak. Egy másodpercig sem merülhet fel bennünk a kétely, hogy együtt pulzál a történettel (vagy a történet vele?), mi több, figurája a szemünk előtt válik egyenrangúvá Csiszárral szemben.

Márpedig a Lovas Dániel játszotta Csiszár az, aki tényleges mozgatja a Szürke galamb szálait. A saját magával megbékülni képtelen, és testi fogyatékosságát – a nyúlszájat – maga előtt is rejtegető ember először mintha külön entitásként lépne elénk, elhatárolódva a narrátortól. Ám ahogy a szálak kezdenek összeérni, ahogy egy egyszerű galambvadászat összefüggésbe kerül egy tömeggyilkos módszereivel, úgy válik egyértelművé, hogy a mesterségesen kreált történetsíkok ugyanazt képezik le, csupán a gesztusok változnak.

Nyugvópontot a kisház adhatna, a rejtekhely, ahol minden baj forrása lakozik, ám a sors fintora, hogy nem csak Nyúlszáj titkára derül fény, hanem a feddhetetlen rendőrök kisszerű játékai is felszínre törnek. Ugyanakkor nem maradhat koromfekete a „rossz” sem, kifejezetten szimpatikussá teszi a figurát a gesztus, hogy ragaszkodik az esküjéhez.

Lovas Dániel anélkül lényegül át az objektív narrátorból egy pillanat alatt a saját életét teherként hordó Nyúlszájjá, hogy abban egy cseppnyi erőltetettség sincsen. Remek érzékkel választja külön a két személyiséget addig a pillanatig, míg végül már törvényszerűen egybefutnak a síkok.

A lélekábrázolás ilyen fokú súlyozása már-már a szociodráma irányába mozdíthatná az előadást, azonban Nyakó Júlia rendőrfőkapitánya, és hű csatlósa, a bámulatos átváltozásokra képes Homonnai Katalin emlékeztetnek rá, hogy végső soron egy nyomozást látunk. Ennek erősítésére tanúi lehetünk a kihallgatásoknak, sőt a végjáték a rendőrök szemszögéből fogalmazódik meg.

Ebben a feszes, minden momentumában tűpontosan kimunkált drámában a feloldást Spilák Lajos rádióbemondója jelenti, aki egy dobfelszerelés segítségével a megfelelő időben tagolja a történetet, humoros megszólalásai azonban mégsem teszik a darabot a paródia tárgyává, sőt olykor minden „lazítás” ellenére pont a fecsegéssel húzza még szorosabbá, teszi még komolyabbá az előadást.

A Szürke galamb színház a legjobb értelemben. Nincs mellébeszélés, sallang, figyelemelterelő gesztusok, felesleges díszlet- vagy kellékhasználat. Van viszont tiszta, egyenes és kimunkált színészi játék, ami a kellő időben tud komoly lenni, ám megtalálja azokat a nyugvópontokat, amikor elengedheti a kantárt. Horváth Csaba kiválóan egyensúlyoz a társadalomkritika és a krimi határmezsgyéjén, miközben mindenki számára érthető szimbolikával komoly tanulságokat fogalmaz meg.

Írta: Vass Antónia

Fotók: Schiller Kata