Az ember tragédiája több mint 150 éve íródott – mégis, ez a mai napig a legtöbbször színpadra állított magyar dráma. Még ha kötelezőként nem is annyira népszerű, a mű örökérvényű misztikussága tesz róla, hogy újból és újból színpadra vigyék. A Keresztény Színházi Fesztivál keretei között érkezett február 6-án az Újszínházba a Dunaszerdahelyi Rivalda Színház értelmezése.
Az előadás mint kedvcsináló beavatás készült, főleg a középiskolás korcsoport számára, ám az alapmű mondandójából adódóan nem csak hozzájuk szól. Scheer Gábor, az előadás rendezője nagy hangsúlyt fektetett a közönség bevonására: a darabot rögtön egy kiszólással kezdi, ahol megtörténik a „beavatódás” – az előadás lényegében inkább egy rendhagyó irodalom óra, ahol a látottakhoz rögtön magyarázat és értelmezés is jár, minden szín után, a rendező által.
Kicsit szájbarágósan, de a klasszikus értelmezését láthatjuk a műnek a Rivalda feldolgozásában. Struktúrájában szigorúan követi az előadás a Madách-szöveget, színenként haladva, mindegyiket azonnal összefoglalóval követve. Bizonyos momentumoknál a középiskolás nézők közül a színpadra szólítanak valakit, kisebb feladatokra, ami vagy a színházi beavatásra tett kísérlet, vagy megoldás az emberhiányra.
A szöveg maga önmagában is megáll, így a jelzésszerű díszlet, a stilizált elemek nem hatottak kevésnek. Némi disszonancia ugyanakkor fakadt egy-egy elemből: míg a szimbolikus hatású tárgyak a színen szépen egészítették ki a szöveget, a háttérben projektorral kivetített „helyszín” jelzése elütött a szövegtől. A szerepét betöltötte ez a megoldás is, csak a megvalósítás volt az, amely nem illeszkedett az atmoszférához. A képek, amelyek az adott szín látványát hivatottak jelezni, szinte véletlenszerűen követték egymást, az animációs meséből vett tájképtől kezdve a klasszikus festményig mindenféle illusztráció megjelent, amelytől az egységes stílus felbomlott. Ez a kavalkád sajnos nem érződött egységes sokszínűségnek, a képek változása nem tűnt indokoltnak, hogy például a világ és a történelem változatosságát mutassa be – sokkal inkább véletlenszerű választásnak tűntek. Bár az ötlet a vetítéssel jól működhet, az alapmű szövegéből adódóan akár a nélkül is megállna az előadás, adott esetben egységesebbnek is hatna.
Hasonlóan elengedhető momentum a gegként felcsendülő Kis Grófo-szám az angliai színben; természetesen mindenki elmosolyodott rajta, de teljesen idegen a műtől, és indokolatlan is egy viccért szétroncsolni az egyik legfontosabb fejezetét a műnek.
Mint az az előadás elején elhangzott, a társulat főként középiskolákban lép fel ezzel az előadással, ahol a közönség olyan fiatalokból áll, akiknek színház közelébe menni nincs lehetőségük vagy kedvük. Ez hangsúlyos aspektus, érződik az előadáson, hogy erre a tényre épít. Ebből a szemszögből nézve a köznapi gegek, és az egész mű leegyszerűsítése nem csak, hogy indokolt, de elismerendő is. A nyelv, amelyen megszólal az darab, képes közvetíteni egy olyan farsúlyos művet is, mint Az ember tragédiája, érthető és élvezhető módon azok számára, akik nincsenek hozzászokva a színházi beszédhez. Talán a budapesti színpadokon az előadás inkább egy lelkes amatőr feldolgozásnak számítana, de a célt, amiért az előadás létrejött, tökéletesen megvalósítja. A beavatás tehát sikerrel jár, még ha nem is a pesti miliőben – hiszen Madách művét előadni, és megértetni egy olyan közönséggel, ahol erre nem lenne se igény, se kedv; az igazi színházi maraton.
Írta: Hirmann Blanka
Fotó: jegy.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése