Modern, minimalista darabra vágyunk, amely hitelesen szól a nő-férfi kapcsolat problémáiról, és középpontjába állítja korunk égető kérdéseit, mint például a környezetszennyezés és a globális felmelegedés? Szeretnénk mindezt mégis egy viszonylag könnyen „fogyasztható” csomagolásban megkapni? Akkor a Katona József Színház felszólítása nekünk szól: Lélegezz a Sufniban.
Duncan Macmillan kortárs angol drámaíró Lungs, azaz Tüdők című művét Tóth Krisztina fordította magyarra. Pálos Hanna és Nagy Ervin alakítja azt a gyermekvállalás előtt álló párt, ahol a férfi már elérkezettnek látja az időt, míg a nő egyre csak tiltakozik. Hiszen hova kapkodni. Egyáltalán minek gyereket szülni erre a világra, ahol egyébként is túlnépesedés van, és egy gyereknek hatalmas az ökológiai lábnyoma.
Valóban, a fentiek döntő érvek lehetnek a gyermekvállalásnál, kiváltképp akkor, ha valamilyen módon kibúvót kell keresni. Megy ez könnyen, hol az egyik, hol a másik félnek, nehezen jutnak konszenzusra, amiből jól látható, hogy egy adott helyzetet és életszakaszt mennyire másképp él meg egy nő és egy férfi. A túlzott komolyság és a túlaggódás már-már humorba hajlik, ezáltal válnak befogadhatóvá az olyan fajsúlyos kérdések, mint a kapcsolati válság, a környezetszennyezés, vagy az elköteleződéstől való félelem. A darab mindezt úgy teszi, hogy közben tükröt tart a nézőnek. Valljuk be, mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy bizonyos szituációkat túlgondoljunk. „Levegő kell! Lélegezz!” – hangzik el többször is ez előadás során, és valóban, ez az alapja mindennek, ahogy a baba is először levegőt vesz, és amely levegőhöz már nehéz hozzájutni a légszennyezés miatt.
A darab nagyon mai, nagyon friss, már az első mondat segít elhelyezni a történetet az időben, hiszen Nagy Ervin karaktere pont az IKEA közepén veti fel az ötletet, miszerint elérkezett az idő, hogy gyereket vállaljanak.
A közel másfél óra alatt egy egész élettörténetet kísérünk végig, amiből mi nézőként csak egyes jeleneteket érzékelünk. Nem egyszerű feladat megtartani a követhetőséget, ugyanakkor nem elveszni a részletekben. Habár nem volt pontos értesülésünk, hogy éppen hány nap, hónap vagy év telt el, ez teljesen lényegtelennek is tűnt. A történet íve szépen kirajzolódott, nem voltak értelmezhetetlen, vagy felesleges részek.
Pálos Hanna és Nagy Ervin kettőse jól harmonizál egymással. Amennyire „vibrál” Hanna, Ervin pont annyira nyugodt, kiegészítik egymást. Elhiszem az értelmiségi, görcsölő nőt, és ugyanakkor elhiszem a zenészt is, aki most már megállapodni szeretne. Karaktereik szerethetőek. Úgy nézzük őket, mintha csak egy ismerős pár civakodását, majd krízisét figyelnénk, és drukkolunk nekik.
Pedig nincsen könnyű dolguk, hiszen, mint említettem, minimalista darabról van szó, tehát se díszlet, se jelmezek, de még csak kellékek sincsenek igazán. Egyetlenegy pad, ami a történet helyszíne, szereplőink ezt a padot sokáig el sem hagyják. Itt ülnek, rendszerint egymás mellett, vagy egymással szemben. Egészen kapcsolatuk válságáig. Végleg csak akkor távolodnak el az életet (is) jelképező padtól, amikor életük alkonyán fizikailag is kilépnek ebből a létből.
A darab első részében a női szereplő a domináns, ő beszél, az ő elképzelése érvényesül. Ervin karaktere akkor válik férfivá, amikor ő is feláll, megemeli a hangját, járkál, végre valódi érzéseket vélünk felfedezni. Mindkét szereplő egy-egy nagyobb monológot kapott, amelyben a saját, nemükhöz kötődő szerepükkel kapcsolatos félelmeikről vallanak. A férfi szeretne szilárd támasz lenni, a nő pedig rájön, hogy szeretnie kell, ahhoz, hogy létezni tudjon. „Földbe gyökerezett a lábam, te azt hitted, hogy szilárd vagyok.”
A Lélegezz a mai modern, szorongó, mindent túlagyaló, mindenből problémát csináló ember drámája, aki éppen ezzel öli meg a pillanatot, és dobja el magától a lehetőségét, hogy életét a lehető legteljesebben élje. Az élet rendjén ugyanis gondolkozni sem mindig érdemes, hiszen pont annyira magától értetődő az, mint ahogy levegőt veszünk. Csupán ennyi az egész.
Írta: Köles Hajnalka
Fotók: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése