A Cirque du Soleil neve mára egyet jelent a minőségi szórakoztatással. Három, jelenleg is futó utazóelőadásukkal a világ számos pontján felléptek már, a Varekait, amellyel májusban a magyar közönséget is elbűvölték, 2002 óta láthatják a nézők.
A mese ott kezdődik, ahol Ikarosz története véget ér, jobban mondva kicsit korábban, a neveletlen mitológiai hős ugyanis ezúttal nem hal meg, amikor túl közel ér a Naphoz, hanem leesik az égből, és egy elvarázsolt erdőben, Varekai csodás lényei között találja magát. Ez a hely – ahogy a neve is sugallja – bárhol lehet, körülöleli a világot, benne él mindenben és mi magunk is benne élünk. Az előadásban a láthatatlan egyszerre láthatóvá válik.
Hogy mi is mennyire részesei vagyunk ennek a különleges univerzumnak, már a belépés pillanatában kiderül. Két porondmesternek öltözött bohóc járkál a sorok között, hogy fényesre sikálják a kopasz fejeket, jóízűen egyenek a nézők pattogatott kukoricájából, vagy éppen helyükre kísérjék a befelé igyekvőket. Mulatságos közjáték ez, mégis azonnal magával ragad, nincs elkényelmesedés és üres malmozás, mielőtt lemennek a fények, mert figyelni kell, figyelni és belefeledkezni a mókába.
Mindez persze nehezen érvényesül egy aréna óriási csarnokában, így kifejezetten jót tett az előadásnak a nézőtér leszűkítése, a zsöllyesorok „cirkuszivá” avanzsálása azáltal, hogy félkörbe fogták a porond-színpadot. Ha nem is intim közeggé, de mindenképpen egy személyesebb térré vált a Papp László Sportaréna még úgy is, hogy a távolság miatt a lelátókon ülőktől koncentráltabb befogadást igényelt a darab.
Azonban amikor felvonultak a lények, mindez lényegtelenné vált, az egész hely megtelt élettel. Színes kavalkád volt ez, afféle seregszemle, fel-felvillantva a következő közel két óra néhány momentumát. A nevetésből felocsúdva máris egy másik világ szippantott magába, emelkedett, rituális játék, melynek főszereplője a levegőben kötéltáncot lejtő Ikarosz. Szimbolikus, hogy a „kötél” épp egy háló, ami egyszerre teszi tehetetlenül vergődő, szabadulni képtelen hallá a szereplőt, miközben virtuóz módon válik a megmentőjévé is. Finom, de fontos utalás ez az alaptörténetre, hiszen a művészeknek ezúttal a testükkel kellett mesélniük, nem állt rendelkezésre a beszéd, amivel elmondhatták volna csodás történetüket.
A varázs megteremtéséhez természetesen kellett egy olyan jelmeztervező is, mint Isioka Eiko, aki kosztümjeivel egyszerre hozza be a természeti erők és a színes állatok asszociációját, miközben tökéletesen hozzásimul a 11. századi francia trubadúrköltészetet, a hawaii rituálék ritmikusságát, valamint a tradicionális örmény dalok és gospelek dallamvilágát ötvöző zenéhez, amit Violaine Corradi komponált. A számok nem felvételről, recsegő-ropogó hangszórókon szóltak, hanem az itt-és-most érzetét erősítve élőben hangzottak el. A zenészek hol a közönség soraiban bukkantak fel, hol egy gyönyörű szólótáncot erősítettek.
A darab eleji kavalkád később is folytatódott, táncok és akrobataszámok váltották egymást, látszólag rendszertelenül, mégis végül egy egységgé formálódva, kirajzolva egy új mese ívét. Láttuk az elfogadás, az egyenlőség harmóniáját, máskor gigászi harcok tökéletesen komponált jelenetsorait. Úgy is mondhatnánk: magunkat láttuk, saját lelkünk kivetüléseit, amiben még ott bujkál a gyermeki játékosság, és az új megismerésének izgalma.
A rendszertelenségbe rendet az átkötő részek hoztak, amik bár halandzsanyelven beszélő – néhol egy-két francia vagy éppen olasz szó kihallatszott a motyogásból – figurákról szóltak, mégsem volt bennünk kétely, hogy mit látunk a színpadon. A gyerekeknek ugyan segítségre volt olykor szükségük, legalábbis az előttem ülő kisfiú gyakran fordult oda a szüleihez, felnőtt fejjel minden kristálytisztán lekövethető volt. Mert hiába mese ez, végső soron hozzánk is szóltak, mindenki azt vett el Varekai csodájából, amit szeretett volna. Ahol azt a műsor megengedte, a fellépő művészek, kilépve a halandzsa adta nyelvi szabadságból, magyarul szólaltak meg, amit a közönség lelkes tapssal jutalmazott. A legnagyobb sikert egyértelműen az a magyar vonatkozású jelenet adta, amikor egy srácot, akit a bohóc találomra választott, a színpadra invitáltak, rajta mutatva be néhány trükköt. Habár ez egy cirkuszban gyakran alkalmazott megoldás, mégsem volt mesterkélt, mi több unalmas, sőt inkább oldotta az emelkedett hangulat okozta izgatott feszültséget.
A legszemkápráztatóbb produkciókat egyértelműen a tűzruhába öltözött, kozák táncokat és a hintaszámot végrehajtó akrobaták mutatták be, finálészámuk az esküvői jelenetben szó szerint lávaként robbant. A két óriáshintáról szaltókat ugró művészek tökéletes pontossággal hajtották végre a gyakorlatokat, a legkisebb megingás nélkül. Pedig nem volt veszélytelen műsorszám, néhol két-három ember ugrott egyszerre, egymás feje fölött szaltózva át.
Ez a precíz pontosság egyébiránt az egész előadásra jellemző volt. Mindössze két apró rontást lehetett észrevenni, ám a bot leejtését, illetve egy elvétett kötélgyakorlatot pillanatok alatt korrigálták, szinte időt sem hagyva a hiba feldolgozására.
A Varekai valóban a csodák erdeje, a Cirque du Soleil társulata pedig megmutatta, hogy a cirkusz méltó hírnevéhez, látványos produkciói mögött képzett és nagy tudású művészek állnak. Aki vasárnap délután Varekai lényeivel találkozott, azt hiszem, hogy szívesen menne vissza hozzájuk.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Kálló Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése