A 2017-es Pécsi Országos Színházi Találkozó utolsó estéjén láthatták a nézők a Katona József Színház, a FÜGE, a MASZK Egyesület és az Orlai Produkciós Iroda együttműködése által létrehozott produkciót, Gogol világhírű regényének adaptációját, az Egy őrült naplóját, amelyet eredetileg a Jurányi Inkubátorházban nézhetnek meg az érdeklődők. A tizenkilencedik században játszódó történet a mai pécsi közönséget is ugyanúgy szembesíti a kérdéssel, mint azt keletkezésekor is tette az orosz társadalommal – a kérdéssel, hogy vajon a világ vagy én vagyok az őrültebb?
Popriscsin elméjének megbomlását Keresztes Tamás tolmácsolásában követhetjük végig, ám a monodrámai formában rendezett mű kétszereplős: a színész által tervezett díszlet fontos szerepet kap az előadásban.
A szoba, amely egy félbevágott dobozra hasonlít, kusza kontúrokkal rendelkezik – ehhez igazodnak a benne lévő tárgyak, amelyek a kezdettől fogva deformáltak, előre vetítve Popriscsin tudatának későbbi deformációját. A díszlet nem csupán helyszín, de kellék is, legtöbb eleme többfunkciójú. Mikor Popriscsin végleg átlépi az őrültség határát, a szoba is megfordul, dramaturgiailag még inkább kihangsúlyozva a fordulópontot – a rozoga padlóból például így lesz cellarács.
Szintén hangsúlyos elem a hang, illetve fényjáték. A díszlet fontos részét képezi a looper, amelyet Popriscsin irányít látszólag – ám ahogy egyre inkább szakad el a realitástól, úgy veszi át a keverőgép a hatalmat felette, átalakul az őrült elmeállapotának kivetítő eszközévé. Egyre absztraktabb, rendszertelenebb, hangosabb a „zene”, akár csak a fények. Az eleinte gegszerű kitekintésként használt világítás lassan szintén kikerül a kontroll alól, a csúcsponton „túlég”, majd a fényjáték elhal teljesen, akár a fény Popriscsin elméjében. A hangok és a világítás zavaró lehet a hirtelen váltásokkal és rendszertelenségükkel – ám pont ez a lényeg, kényelmetlenséget okoz a nézőkben, a komfortzónájuk határát súrolja, megteremtve azt az érzést, ami akkor jön elő, ha például az utcán találkozunk egy bolonddal. Keresztes Tamás játéka szintén kényelmetlenül érint – jó értelemben. Brillírozik az őrült szerepében.
Bodó Viktor rendezése csalafinta, okos, kellően drámai, ugyanakkor pontosan érzi, mikor kell egy-egy geget beszúrni. A monodráma egy kis extra dinamikát ad a kisregényhez, amely nem csak a Jurányi Ház szűkebb terében működik: a pécsi Kamara Színpad nagyobb terét is kitölti, a színpadi űr még inkább kihangsúlyozza az egyre mélyebb szakadékot Popriscsin és a valóság között. Az előadás, akár a gogoli próza, az abszurd realizmus nyelvén beszél. A néző nevet, élvezi az előadást, majd jókedvűen távozik – de belül örökre feszeng a látottaktól.
Írta: Hirmann Blanka
Fotók: Takács Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése