Súgópéldány

Még alig érkeztünk meg, és már a felénél tartottunk a fesztiválnak, amire szinte azóta vártunk, hogy az előző véget ért. Az első két fantasztikus nap után azzal a reménnyel húztam fel az órám, és indultam a sorszám-sorba, hogy legalább akkora élményekben lesz részünk, mint eddig.

Tanulva az előző napból, még előbb kisétáltam, hátha közelebb kerülök a sorban, de nem sok sikerrel jártam. A sátor előtt körül belül ötvenen aludtak hálózsákban és matracon a sorszámért cserébe. Tehát nem lehet elég korán jönni, mert ez a kezdő létszám. Ennek ellenére kivártam a kezdést és reméltem, hátha mégis bejuthatunk valahová. A több órás várakozást voltak, akik úgy oldották meg, hogy óránként jött a váltás. Én csak kávéval és reggelivel készültem, hogy jobban teljen a reggel. Ennek ellenére mire sorra kerültem, minden jegy elfogyott, de barátoktól sikerült sorszámot kapni az esti Halottemberre. 

Ennek a napnak a középpontjába nem az előadások kerültek, hanem az iszonyatos hőség: az év legmelegebb napjai voltak ezek. Sokan döntöttek úgy, hogy átmennek Beremendre, ahol a strandfürdőn zajlottak a programok. Akik maradtak, azok más módon hűtötték magukat: minden párakapu mellé szereltek fel slagokat is, ezekkel vizezték magukat az emberek a forróságban. Én is bevizeztem a hajamat, és ruhástól locsoltam le magamat, hogy elviselhetőbb legyen a meleg, amíg megszáradok. A Lucifer nevű hőhullám egész Európában, és így a baranyai falvakban is megperzselte a levegőt.

Ebédidőben felkerestük az Aralica-udvart, ahol igazi mediterrán hangulat uralkodott. Spanyol, portugál és karibi programok, koncertek és ételek udvara volt ez a hely. Minden nap táncházakat tartottak, salsa-esteket és brazil tánctanfolyamokat. Olyan volt, mintha egy külön szigetre csöppentünk volna. A különleges ételeket a szemünk láttára készítették el egy nyitott pultban, és nem sorszámot vagy ételneveket használtak, hanem nekünk névre szólóan osztották ki a megrendelt fogásokat, amit még eddig sehol sem tapasztaltam. Elárulhatom, többször visszatértünk még erre a helyre. Ebéd után még mindig rengeteg időnk volt az esti előadásig, így átsétáltunk a második este már felkeresett Both-udvarba. Most a könnyed jazz helyett egy kicsit komolyabb témába nyúltunk, ugyanis a csernobili atomkatasztrófa túlélőivel folyt beszélgetés, Both Miklós vezetésével. Népviseletbe öltözött idős asszonyoktól és egy úrtól kérdezhettek a nézők, akik nagy őszinteséggel és természetességgel válaszoltak mindenkinek. Mivel egymáshoz közeli térségekben laktak a résztvevők, Both Miklós arra is megkérte őket, hogy énekeljenek valamit közösen, amit mindannyian ismernek. Tehát a komoly téma ellenére nagyon oldott volt a hangulat a résztvevők között.

A programfüzetben felfigyeltem egy érdekes programra: „Egy harmonikus zseni és egy hihetetlen dobos-énekes erőteljes, elsöprő találkozása.” Ilyen formációról ritkán hall az ember, be is ültünk a nézőtérre, hogy láthassuk a végeredményt. A dobos-énekes személyében egy nagy hajú, szakállas mackóalkatú fickót kell elképzelni, olyan mély és rekedt énekhanggal, amit időbe telt megszokni. A harmonikás srác szinte teljesen az ellentéte a társának, de két dolog mégis összeköti őket: a széles mosoly és a zene. Más miatt is rendkívüli a formáció: egyrészt visszahozták a harmonikát a modern zenébe, másrészt szokatlan módon a dobos állva játszik és egyben ő az együttes énekese is. Két, elsőre talán össze nem illő hangszerrel őrületes hangulatot teremtettek. Mindketten profi zenészek, és láthatóan egymás rezdüléseiből tudják, mire gondol a másik, hatalmas volt az összhang köztük. Nem véletlen, hogy a Quimby előtt megkapták a nagyszínpadot is. Ők a Summer Rebbellion. 

A koncert után végre elindulhattunk a tornaterem felé, ahol az Ördögkatlan-Szkéné-Nézőművészeti Kft. előadását, a Halottembert játszották. Ismét zsúfolásig megtelt a nézőtér, hiszen miután a sorszámmal rendelkezők elfoglalták a helyüket, a szervezők beengedtek sorszám nélküli érdeklődőket is, akik a lépcsőkre, a színpad elé a földre és minden elképzelhető helyre tudtak ülni. A hőség a tornatermet sem kerülte el, tehát mind játszók, mind a nézők részéről nagy elhivatottságot és kihívást jelent ilyen körülmények között részt venni. A legnagyobb feladat a bent lévő több száz ember közül mégiscsak Mészáros Sáráé, az előadás főszereplőjéé volt, aki 90 percen keresztül beszélt a színpadon, hiszen az egész darab – Tarján Tamás szavaival – egy „majdnem –monológ”.

Az előadás után leültünk az Árokpart bárnál, ahol a fiatal zenészekből álló CseRihannák zenélt, a nagyszínpadon már hangolt a Hiperkarma, mi kértünk egy hosszúlépést a nagy melegre, a nagy monológra, a nagy élményekre.

Írta: Mátyás Viktória