Súgópéldány

Különleges nappal nyitotta meg tegnap kapuit a 25. jubileumát ünneplő Sziget Fesztivál. Szinte még el sem kezdődött a pörgés, máris volt ok az ünneplésre: megérkezett a fesztivál történetének 8 milliomodik látogatója, este pedig színpadra lépett az egyik legjobban várt előadó, P!nk. Végül még egy fergeteges retropartyba is belecsöppenhettek a Szitizenek. Így telt a -1. nap.

A kora délutáni órákban már szinte vágni lehetett a levegőt a melegtől, ez azonban nem szegte kedvét senkinek sem, ki bőrönddel, hátizsákkal, ki pedig – mint én is – egy kistáskával vágott neki a HÉV-től a bejáratig tartó rövid sétának. Néhány jegy reményében várakozó emberen kívül mindenki célirányosan haladt, a hostesseknek és tábláknak köszönhetően hamar megtaláltuk a számunkra kijelölt kaput. Ebben az olajozott tájékoztatásban bent sem kellett csalódnunk, gyakorlatilag minden második sarkon táblák jelezték, hogy melyik irányba induljunk egy-egy színpadhoz, illetve a fesztivál védjegyének számító passport is a zsebünkben volt. Ha pedig végképp elveszettnek éreztük magunkat, a színpadok környékén mindig állt legalább egy-két hostess, aki útbaigazított.

Mindig különleges érzés áthaladni az ellenőrzőpontig a Szabadság Szigetét hirdető hídon, ezúttal azonban még kifejezetten hűsítő élmény is volt, a szervezők ugyanis párásítókkal gondoskodtak arról, hogy mindenki komfortosabban érezze magát.

Fél háromkor aztán becsekkolt a 8 milliomodik látogató is, egy erdélyi lány, aki P!nk koncertre érkezett, azonban egy örökbérlettel távozott, amit Gerendai Károlytól vehetett át egy emlékplakett kíséretében.

Bár a -1. napon jártunk, a fesztivál hangulatán ez mit sem érződött, talán csak az üres A38-as színpad és néhány zárva tartó bódé jelezte, hogy még csak most indul be igazán a buli. Úgy terveztem, hogy amit csak tudok, végigjárok, megnézek, de egymást érték az érdekesebbnél érdekesebb installációk, programok, egyszerűen nincs az az időtágító Szitizen, aki egy nap alatt képes körbejárni mindent.

Ráadásul a tervem az nagyjából a street food standok előtt dőlt dugába, amikor megláttam a kiállított retro autókat, amiket – mint egyébként a legtöbb dolgot a Szigeten – meg lehetett tapogatni, bele lehetett ülni, sőt néhányan a tetején pózoltak hol hippinek, hol Luiginek, hol pedig Pikachunak öltözve.

Mert bizony kreatív jelmezekből idén sem volt hiány, az indián törzsfőnöktől kezdve az unikornisig a legkülönbözőbb figurák mászkáltak énekelve, táncolva, vagy éppen csak megfelelő sátorhelyet keresve.

A kötelező Sziget-feliratos fénykép után aztán a nagyszínpad melletti sajtóiroda felé vettem az irányt, azonban a Dubioza Kolektiv tett róla, hogy csak egy órával később érjek oda. A bosnyák zenekar különleges zenéjével, semmihez nem hasonlítható humorával a színpad előtt marasztalt. A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is óriási bulit csaptak, végül még egy fesztiválozó is – akit stílusosan csak Szigetmannek hívott a zenekar – a színpadon landolt, hatalmas Sziget Fesztiválos zászlójával, amit bár az együttes rendre megpróbált megkaparintani magának, nem sikerült a terv.

A koncert járulékos vesztesége aztán a szandálom lett, úgyhogy egy rövid kitérő után lecövekeltem egy kellemes távolságra a színpadtól, ahol jól szólt a zene, láttam a színpadot is, és a kivetőért sem kellett kicsavarodnom. Az esti P!nk koncert miatt ezúttal kereszt alakban volt egy „menekülő-sáv”, ezért a tömegben támadt „második első sor” minden előnyét kihasználtam. Többek között a hétkor kezdődő tapsrúd partyhoz is könnyen kaptam kelléket.

A tapsrúd party remek ráhangolódás volt a Billy Talent koncertre, akik annak ellenére is fergeteges koncertet adtak, hogy a színpad előtti téren egy idő után látványosan megnőtt az esti koncertre érkezők aránya. Ben Kowalewicz, az énekes meg is jegyezte, hogy látja, hogy már P!nket várjuk, de bocsi, most ő még énekel. Szemernyit sem vett vissza az iramból, a közönség pedig hálásan tapsolt neki, ki azért, mert rajongó, ki pedig mert a Billy Talent egyszerűen jó zenét csinál.

Az átállás alatt a közönség megtöbbszöröződött, és míg átszerelték a színpadot, a Szitizenek lelkesen énekelték a háttérzeneként beadott örökzöld Bon Jovi-számot. Végül felkapcsolódtak a reflektorok, beindultak a füstgépek és kezdődött a show. Akinek a tavalyi Rihanna-fellépés után kétségei voltak afelől, hogy egy ekkora kaliberű világsztár tényleg komolyan vesz-e egy magyarországi koncertet, az körülbelül ötödik másodpercben megnyugodhatott.

Vérprofi, megkomponált show-t láthattunk, ami minden kétséget kizáróan kielégítette azoknak az igényét is, akik táncolni akartak, és azokét is, akik csupán egy jó koncertet akartak látni/hallani. P!nk a show-elemek legszélesebb tárházát vonultatta fel a színpadon, a lángcsóvákon, a füstön keresztül az óriásbábokig, kivetített animációkig láthattunk mindent. És bár a táncosoknak talán még szükségük lett volna egy fél méteres sávra ahhoz, hogy minden figurát tökéletesen hajtsanak végre, az elvitathatatlan, hogy olyan profizmussal végezték a dolgukat, és oldották meg a felmerülő problémákat (például egyikük véletlenül majdnem leverte a kontroll hangfalat), ami követendő példa lehet bármelyik előadó számára.

És természetesen, ami a legfontosabb, P!nk jött, szívét-lelkét beleadva énekelt, egy elcsépelt klisével élve: CD minőségben, kedves volt, közvetlen, koncert közben lejött autogramot osztani, selfie-t készített egy rajongó telefonjával, tehát aki eljött a koncertre, megkapta, amit várt. Elénekelte a legnagyobb slágereit – nem mindet, hiszen lassacskán már számon tartani sem lehet, hány dalt adott a világnak –, néhol pedig kikacsintást engedett a megszokott stílusából. Egyszóval, egy olyan előadót láthattunk, aki, amellett, hogy arany van a torkában, láthatóan élvezte, hogy színpadon van, örült annak, hogy a zenéjével ennyi emberhez eljut, és tette mindezt profi munkát végezve. Akkor is, amikor zenekar állt mögötte, és táncosok vették körül, és akkor is, amikor csak egy szál gitár kísérte.

A búcsú sem volt mindennapi, a már jó előre beharangozott szárnyalás sem maradt el, P!nk tündökölt, mi pedig sajnáltuk, amikor kihunytak a fények, hallgattuk volna még.

A koncert után sokan a kijárat felé vették az irányt, én azonban még felfedezőútra indultam a fejünk fölött halakkal és lámpásokkal kirakott utakon a bódékig, majd az Afro-latin-reggae sátor mellett többször elhaladva a Snowattack Retro Stage-nél álltam meg végül, ahol éppen a Happy Gang kezdett. A ’90-es évek ikonikus együttese annak ellenére is megtöltötte a sátrat, hogy ezt a színpadot – minden iránymutatás ellenére – csak harmadszori nekifutásra sikerült megtalálnom. A 40-es, 50-es korosztály mellett meglepően sok fiatal énekelte a Sokáig voltam távolt, de felcsendült a Fiatal szerelem és a Kérek egy kulcsot a szívedhez is.

A koncert végén többed magammal elindultam hazafelé, ami meglepően könnyen ment, a fesztivál idején ugyanis negyed óránként jár a HÉV este is, ráadásul közvetlen csatlakozása van a szintén egész éjszaka közlekedő 6-os villamosra. Fáradtan, de abban a reményben dőltem be az ágyba, hogy a vasárnap, amikor is a hivatalos szülinapot tartja a fesztivál, hasonlóan szép élményekkel távozom majd.

Írta: Vass Antónia