Súgópéldány

A Vidéki Színházak Fesztiválján a Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszegről – a most már díjnyertes – Az ötödik pecséttel vett részt a versenyprogramban. Az előadást 2016 decemberében mutatták be Csiszár Imre vezényletével. 

Sánta Ferenc a második világháború utáni magyar irodalmi élet egyik gyorsan megjelenő, majd szépen kihunyó csillaga volt. Művei közül két alkotás emelkedett ki, a Húsz óra és Az ötödik pecsét. Mindkét szöveg a ’60-as években keletkezett és mindkét szöveg a közember-kisember létezését vizsgálta a történelem legélesebb pillanataiban. Az ötödik pecsét története – hála Fábri Zoltánnak – elég közismert: négy átlagos ember (asztalos, órás, kocsmáros, könyvügynök) ülnek egy vendéglőben és beszélgetnek. Élik életüket, körülöttük tombol a nyilas terror és az amerikai repülök bombázásai, egymást ugratják és a hússütés különféle módozatairól beszélgetnek. Ebbe az idilli képbe érkezik be egy frontról jött, hadirokkant magyar katona (aki civilben fényképész). Befogadják őt, és az asztal zártságát megnyitják előtte. És ahogyan az lenni szokott: ahol van ugratás, kulináris tanácsadás – megjelenik előbb-utóbb a jelenkor értelmezése, megélése – és ezzel együtt a politika, majd pedig az ideológia. A beszélgetést az órás, Gyurica filozófiai kérdése zárja: Tomoceuszkatatiki vagy Gyugyu? Kinek támadnánk fel? Erre mindenki próbál válaszolni, a katona választ ad, hazudik – arcába vágják ezt a tényt és feljelenti a négy embert. Közülük egy tér haza. Ezúton kérem a nyájas olvasót, hogy vagy vegye le a polcról a regényt és olvassa el, vagy nézze meg a filmet. 

A regényből két adaptáció létezik. Egy forgatókönyv, amelyet Fábri Zoltán készített az 1976-os filmhez, illetve egy drámaátirat Hamvai Kornél tollából. Ez utóbbi 2006-ban készült. (Ezen felül létezik még egy átirat, ami Csokonai Színház számára készült szintén 1976-ban). A zalaegerszegi társulat a Hamvai-szöveget vette alapul. 

Az ötödik pecséttel van egy nagyon komoly művészeti probléma, ez pedig a Fábri-film. A film a mindenkori közönség számára és a magyar filmművészetben is sarkalatos pont. Mind Fábri, mind pedig a színészek szempontjából is. Három színész, Latinovits Zoltán, Márkus László és Őze Lajos ebben az alkotásban hozták életük egyik legnagyobb, legikonikusabb alakítását és a hozzájuk képes a többiek sem kutyaütők. Ezzel a nézőkbe vésődött interpretációval nagyon nehéz megközelíteni a művet, mivel mindenki ezt keresi benne. Ez egy borzasztó beidegződés – akaratlanul ugyanazt várjuk el, mint amit a film nyújt, és ha ezt az előadás meg is adja, akkor közönségsiker. Ha pedig eltér tőle, akkor bukás – hiába a nagyszerű ötlet. 

Idekívánkozik egy sajátos megoldás erre a problémára: egyediség. Ideális esetben Az ötödik pecsétet – ami kétségtelenül örökérvényű műalkotás – akkor veszi elő egy alkotói csoport, ha valami mást/újat akar közölni a történettel/történetről. Ha a kísérlet közönséget talál – akkor siker, ha pedig nem, akkor bukás. Ez alapján nehéz megítélni a zalaegerszegi társulat előadását. Nehéz arra a kérdésre válaszolni, mennyi az egyedi, egyéni megoldás, útbejárás – mi pedig akarva-akaratlanul a filmből átvett megoldás. A tér a segítségünkre siethet (Díszlettervező: Csiszár Imre). A vendéglő csak része a térnek, nem egésze – tehát nem központi tér (miképpen a filmben, vagy a Nemzeti előadásában). Ezt a központosságot egy költői kép helyettesíti – ami rendkívül egyedi: egy emelkedő macskaköves út, a színpadról az üres fal felé (a semmibe). Egy bárhol megtalálható utcai villanypózna, ami világít. A legizgalmasabb térelem mégis a középen, fentről dőlten lelógatott fém óralap-váz. A dőltségre azért van szükség, mert egy bizonyos pontról megvilágítva egy kinyitott zsebóra árnyékát veti az üres falra a fémszerkezet (világítás: Gibárti Tibor). Rengeteg megoldás lehet. Képzőművészeti alkotásként uralja a teret fentről; költői, ahogyan a felfelé vezető út is (ezért volt fájdalmas, amikor a záró képben vetítést és robbanáseffektet alkalmaztak, így eltűnt a költőiség – inkább szakadt volna be a fal, vagy zuhant volna le a fémóra, esetleg kattant volna egyet a mutató). Ehhez igazodik a korhű jelmez (Szakács Györgyi) és a kort idéző magyar dalok, amelyek kitöltik a jelenetek közti, átrendezésre szánt időt. 

Tér alapján az előadás négy részre tagolható – amiben az út és az óra folyamatosan jelen van: 1. első kocsmai beszélgetés, 2. otthoni események/filozofálás/feljelentés, 3. második kocsmai beszélgetés, 4. nyilas pártház. A 2. részben kifejezetten árulkodó a személyek térbeli elrendezése. A könyvárus (Bellus Attila) az úton megy el a szeretőjéhez és vissza. A filmben ikonikussá váló részlet itt mindenképpen dekonstruálódik, ezzel kivonva azt a vágyunkat, hogy Márkus figuráját újra lássuk – ezzel a színész számára azt a feladatot adva, hogy csak a kocsmai részleteknél építse fel karakterének minden finom kis rezdülését. Az asztalos és felesége (Balogh Tamás – aki számomra legnagyobb találat volt – és Ecsedi Erzsébet) viszonylag hátul csak vacsoráznak. Béla kolléga elől, jobb oldalt feleségével enyelegve túlél (Kiss Ernő és Kovács Olga). Gyurica (Farkas Ignác) pedig bal oldalt, egy pici szegletben, a legkisebb szigetet, mint megfigyelő, birtokolva éli életét, és teszi a leghumánusabb cselekedetet, amit ekkor lehet: gyerekeket ment és az életért küzd (lásd a nagymonológját az először menstruáló lányhoz). Ezen három szereplő elrendezése jelez egyfajta rendezői választ arra, hogy ebben a helyzetben milyen válaszreakciók adhatóak: 1. háttérben méltósággal létezni, csendben – de tudva, érezve a halál jelenlétét, 2. a túlélésért mindent megtenni, ami tőlünk telhető, hogy mi túléljük, 3. szépen, csendben önmagunkat feláldozni másokért. Ha a térben hihetünk, akkor az előadáshoz ez utóbbi áll a legközelebb – ahogyan a szöveg is indukálja. Így kerül a fókusz Farkas Ignác alakítására, akinek Őze Lajos képéhez képest kell léteznie a nézők előtt. A létezése sikeres, mert törekszik mind fizikumával, mind dikciójában is eltolni magától Őze karakterét. Ez a Gyurica indulatos, kíméletlenebb és erőteljesebb. Nem az a gyengének tűnő kis iparos mester, aki csak úgy tesz, mintha feloldódna abban a szellemi különlétezésben, amibe saját magát tette. Habár előfordult egy-pár hamiskás indulat – ami zavaróan volt jelen, de ezt leginkább annak a számlájára írhatjuk, hogy a Thália színpadán adták elő, nem pedig a bepróbált Hevesi Sándoréban. 

Még egy alakítást kell elemeznünk, amely talán megvilágítja az egyetlen problémát az előadással, ami viszont elég sok kérdést vet fel. Sztarenki Pál alakította a Civilruhást – Latinovits eredeti szerepét. Itt is, mint Farkas Ignácnál sikeres eltolást, másfajta felépítést kapunk. Sztarenki mesterségéből és szakmai alázatából adódóan kerüli ki a latinovits-i megoldásokat, adva egy elvetemültebb Civilruhás képét (külsőleg némileg hasonlítva Thomas Kretschmannra – ő az a német színész, aki minden emberi nácit alakított az elmúlt 10-15 évben a filmvásznon kezdve A zongoristával, majd a Valkűrrel). Úgy tűnhet, hogy kiváló színészi alakításokat láthattunk, telitalálatokat és remek rendezői történetmesélést. A probléma itt kezdődik. Ennyi elég? Miért vették elő Az ötödik pecsétet – mit kívántak vele elmondani? Nem derült ki, hogy a Hevesi Sándor Színház mit akart ezzel a történettel, ezen a történetek keresztül elmesélni. Mert a világháború borzalmain és a kisember biblikus tipródásán túl nem láthattunk semmit sem – és ezekről már a Sánta-regény is elég bőségesen beszélt. Mit akart Csiszár Imre elmesélni ezzel a darabbal 2016-17-ben? Hogy a történelem ismétli önmagát? Vagy a borzalmas újramesélése segít az emlékezésben? A darab színpadi megoldásai nem árulják el a választ, nem mutatják meg, hogy egyénileg mit is akartak közölni – amitől egyedi és felejthetetlenné válhatott az előadás. De szeretnék itt egy vitát is indítani: kell-e? Az elvárás jogos-e? Elegendő az, ha piszok jó színészek, egy nagyon jó rendezővel (mert az alkotók mind azok voltak) egy tisztességek és magas színvonalú előadást hoznak létre – úgynevezett plusz ,,mondanivaló” nélkül? 

Szerintem nem. De szerinted/Ön szerint?

Írta: Kalmár Balázs

Fotók: hevesisandorszinhaz.hu