Súgópéldány

A 36. évadát kezdő Karinthy Színház társulatot alapított. Leginkább ez olvasható ki Karinthy Márton szezonnyitó előadása, A mi kis városunk színpadra állításából. Ehhez pedig egy meglett ember önvallomása is az életünk működéséről. Hogyan sikerült ez a lírai zászlóbontás a premier napján?

A mi kis városunk hálás anyag, jól megírt, nagyszínpadi produkció lehetőségét adja. Sőt, a realizmushoz szokott magyar szemeket is kényezteti az a lehetőség, hogy a város 1:1-hez megjeleníthető. Telitalálat. Polifon módon sok mindenről beszél. Barátságos feladat, a sikert garantálja – viszont újat, mást mondani igen nehéz vele. Egyszerre, a drámai anyagból kiindulva lehetséges a közösségek működéstanáról és az élet megértésének folyamatáról beszélni. Éppen ezért egy fontos gesztusként is értékelhető a Wilder-klasszikus színpadra állítása, ha a színházi bravúr mögött átgondolt koncepció van.

Az előadás egyik érdekes megoldása a hagyomány és a megújulás határának bemutatása. A három részre tagolt este a polgári színház hagyományait követi, ahogyan a jelmezek is (Tordai Hajnal munkája), míg a kiüresített díszlet és a mindent uraló, középen elhelyezett nagy kivetített képek sorozata a realizmus negligálását veszi célba (díszlettervező: Székely László). A kiüresített díszletben, ahol csak a korszakot finoman jelző szecessziós bútorok foglalnak helyet (asztalok, székek), a szín ketté van osztva középütt, ami két egyenlő részre vágja a teret. A két egyenlő rész berendezettsége azonos – ez jelzi a két család egyenrangúságát és egyenlőségét. Annak ellenére, hogy a Webb családnak minden lehetősége megvan arra, hogy kiemelt szerepe legyen társadalmilag, mégis egyenrangú partnere a Gibbs családnak. A két családfő makro- és mikrotársadalmi státusza, tehát munkájuk és családban betöltött szerepük igen fontos eleme az előadásnak (Mr. Gibbs Széles Tamás, Mr. Webb Mihályi Győző alakításában). Ez az, amivel megszólítja a polgári réteget és azonosulásra kényszeríti. Így a Karinthy Színház korábbi előadásaihoz híven a saját nézőközönségét kívánja megszólítani és mondani neki valamit. A kiüresített teret a szereplők mozgása teszi látványossá – amikor eszközöket kell használni (pl. vasalnak, labdáznak, újságot olvasnak stb.), csak imitálják. Ez a látványosság, amely eleinte zavarba ejtő, mert egy amatőrséget feltételez, az utolsó felvonásban válik érthetővé és kiemelt jelentőségűvé. 

Az előadás zárlata az, amely az egész estét megvilágítja és értelemmel látja el. Az utolsó felvonásban Grover’s Corner temetőjében járunk. A tér egyik felében székek, amelyekben a halottak ülnek és élik földöntúli nemlétüket. Ebbe a körbe új szereplő, Emily Webb (Lovas Rozi) érkezik, aki addigra Mrs. Gibbsként gyermekágyi lázban életét vesztette (férjét, George-ot Baronits Gábor alakítja). Emily megkapja azt a lehetőséget, hogy visszatérjen, búcsúzóul a földi életének egy jelentéktelen pillanatába. Ott szembesül az élet megélhetetlenségével. Azzal, hogy a jelentéktelen, unalmas perc is rengeteg fontos és lényeges pillanatot hordoz magával az életben, de ezt a vágyakozásaink, bánataink, jelenben élésünk miatt nem vesszük észre. Az élet hályogként ereszkedik az emberi lélek szemére – valami ilyesmit fogalmaznak meg a halottaink (főképpen Mrs. Gibbs – Györgyi Anna, és Simon Stimson – Marton Róbert). A nem létezés pillanata az, amely rávilágítja a figyelmünket az amatőrnek tűnő látványosságra és megragadja annak a lényegét. A tárgynélküli mozgáskultúra megmutatja a test létezését és a gesztusok fontosságát, amelyek egyediek és jellemalkotóak. Testünkben minden gesztus pillanathoz rögzített. Ezt az egész realizmustól való elszakadás költői magaslatokba emeli az előadást.

Ezt a jelenséget ragadja meg az egész darabot narráló és szervező Rendező figurája (Lengyel Ferenc alakításában). A Rendező mint egy szociográfus fel akarja térképezni egy kis amerikai város életét. A hétköznapokat és az azt létrehozó (szerelem) és elpusztító (halál) erőket kívánja megérteni. Kívülállóként, tudós kimértséggel szeretné feltárni az eseményeket. Ugyanakkor megértő mellett aktív alakítója is az előadásnak. A jelenetezést ő formálja, a közönséget ő mozgatja, küldi el szünetre. A gesztusokat pedig ő ragadja meg egy-egy fénykép segítségével. Az egyetlen tárgyon keresztül, amely képes a létezés pillanatát – akár amatőr módon is – megragadni.  A Rendező szerepe a színdarabban is, de pláne az előadásban a rendező aktuális alakjának (Karinthy Márton) színpadra állítása is. Ezt már a kezdő monológban a szerep elmondja: ezt az előadást a Karinthy Színházban mutatják be, Karinthy Márton rendezésében. Azzal, hogy a Rendező, a rendező neve mellé – színlapi felsorolásként – Karinthy nevét rendeli, tudatosítja az imágó szerepét. 

Az imént vázolt jelenségekkel együtt az előadás didaktikus módon épül fel. Kissé unalmas és bohókás első két felvonást egy értelmező és lényeget adó harmadik felvonás követi. Az élet fontosságáról és szépségéről vall Karinthy Márton. Színházesztétikailag megpróbálja megfogalmazni a díszlet-, jelmez- és gesztusrendszeren keresztül, hogy ő maga hogyan és miről akar beszélni. Ez az értelmezés unalmas, banális lehetne vagy éppen megúszás felé vihetné az előadást. Súlytalanság – három órában. Ezt nagyon sok – önmagát remény színházaként definiáló – vidéki és budapesti színház alkalmazza. De Karinthy Márton esetében valószínűleg nem erről van szó. Kortársias módon, didaktikus eszközökkel az élet fontosságát fogalmazta meg Karinthy ebben az előadásban. Számára ez a fontos. 

Fontos önvallomás született a Karinthy Színház színpadán. Művészi önvallomás, amely reflektál korunkra és törekszik felhívni a figyelmet problémáira. Mégis kételyek merülhetnek fel, hogy az előadás képes-e áttörni a Karinthy állandó nézőinek táborát és képes-e ezeket a fontos, művészi rétegeket is megmutatni. Kétséges, mivel az előadás szervezettsége, témaválasztása és témakifejtése a mai színházi nyelvben kissé megkopott, régies. De – és ez egy nagy lecke – nem biztos, hogy ami régi, avítt, ne tartalmazna releváns, fontos gondolatokat.  

Írta: Kalmár Balázs

Fotók: NIRD Photography