Ljudmila Petrusevszkaja 79 éves, általában hatalmas kalapot, díszes gyűrűket, karkötőket, nyakláncokat, csipkeruhát, bundát és tollakat hord. Emellett a Három lány kékben című darabja 1987-es bemutatója óta tartozik azon orosz írok közé Magyarországon, akiknek a műveit a legtöbbször és előszeretettel fordítják. Így többek között színdarabjait (amelyek közül néhányat Oroszországban pár előadás után betiltottak, mivel az író a szovjetek életét túl kilátástalannak, túl sötétnek és komornak ábrázolta), esszéit, novelláit, regényeit, gyerek- és felnőttmeséit is olvashatjuk magyar nyelven a rendszerváltás óta. Petrusevszkaja több tucat, horrorisztikus elemekkel vegyített történetet is írt, amelyek itthon 2016-ban a Rémtörténetek című kötetben jelentek meg.
A Rémtörténetek novellái négy csoportra tagolódnak: A keleti szlávok dalai a háborús időszakokat, az orosz folklórt, az átlagos hétköznapok tébolyultságát, és a halált idézik; az Allegóriák az újjászületésről, újjáéledésről, új kezdetekről írnak; a Rekviemek a múltbeli tragédiák, traumák, veszteségek jelenre is kiterjedő hatásait boncolgatják; a Mesék pedig a reménytelennek tűnő helyzetekből kialakuló csodás végkifejletekről szólnak.
Ljudmila Petrusevszkaja a szövegekkel és műfajokkal való kísérletezéseiről is ismert, mivel egyik fő célja egy saját, utánozhatatlan nyelv létrehozása vagy megtalálása, mivel szerinte ez tehet igazán naggyá egy írót. Ezt a nyelvet néhány fontosabb művében sikerült is megalkotnia, de a Rémtörténetek novellái között elég sok akad, ami inkább az utánozható kategóriát erősíti.
A kötetben szereplő történetekben leginkább a nyelvi szikárság, a végletekig leegyszerűsített, hétköznapi szóhasználat, a posztmodern gondolkodás, és a már-már szinte az irodalom nélküli irodalom törekvéseit idéző fogalmazásmód a közös jellemző; ezek pedig érdekes olvasói élményt nyújtanak. Általában horrorisztikus elemek is feltűnnek az írásokban, de igazából ezek egyike sem nevezhető félelmetesnek, ijesztőnek, inkább groteszk természetességükben vannak ábrázolva. Váltakozások, huzavonák sorozata történik az élet, a halál, a halál utáni élet, a halálból való visszatérés között: sokszor időbe telik rájönni, hogy ki a hallott és ki az élő. Ennek eldöntését azonban számos alkalommal a történetekben szereplő macskák segítik, akik az élet és a halál közül valamelyik felé lökdösik a gazdájukat valamiféle mindkét világban jártas, bölcs, többlettudással bíró közvetítőként (A Higiénia című novellában például a macska hozza be a halálos vírust az őt nevelő családhoz; a Házban van valaki című novellában pedig a házimacska segít a gazdájának egy tragédián túllépni, majd új életet kezdeni).
Az, hogy néhány novella nem utánozhatatlan, főként abból ered, hogy az egyébként ötletes, érdekes hatású, szándékosan a végsőkig leredukált, s pont ettől jól formált nyelv mellett sajnos a cselekmény is elég szegényes, nem túl eredeti (például Az öreg szerzetes végakarata unalmas, várható végkifejletet hozó). Így az abszurd és groteszk mesék egy része nem hagy akkora nyomot maga után, mint például Poe, Gogol vagy Csehov művei, de mindenképpen erőteljesen megidézi azokat. Azok a történetek, amelyekben Petrusevszkaja fokozatosan növeli a cselekmény terét, a környezetleírásait és a karakterjellemzéseit, okkal nyújtanak maradandó és érdekes élményt (pl. Higiénia; Új Robinsonok; A csoda; A fekete kabát).
A Rémtörténetek főleg felnőtteknek írt sötét, bizarr mesék, néha morbid humorral, sok macskával és gyerekkel; a káoszt is uralni képes, szenvedő, furcsa női karakterekkel, a mellettük álló esendő, ösztönirányított, a lelkiismeretükkel vagdalózó férfiakkal, és egy kis lélekanalízissel, és ez mind a lehető legegyszerűbb nyelvezettel közölve.
Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek
Typotex Kiadó, 2016, 228 oldal
Írta: Rigó Loretta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése