„Ez a Kékszakáll nem az a Kékszakáll” – hirdeti a Budapesti Operettszínház legújabb bemutatóját (Bartók Béla A kékszakállú herceg várára utalva), ami Székely Kriszta rendezésében kilép a hagyományos operett keretei közül. Offenbach Kékszakállja kiváló alapanyag a kísérletezésre, hiszen amellett, hogy figurái a megszokottnál összetettebb jellemként jelennek meg, megtalálható benne az a könnyedség és humor, ami a műfaj remekműveit áthatja.
Ez Székely Kriszta első nagyszínpados operett rendezése, ám bizonytalanságnak és hezitálásnak nyomát sem látjuk. Bátran nyúl új formákhoz, és rúgja fel a határokat. Itt nem elsősorban a modern díszletre, vagy a pizzafutárként megjelenő Saphirra (Veréb Tamás) gondolok, sokkal inkább a szerepkörök elmosására. Nincs primadonna vagy bonviván, nincsenek ármánykodások, aminek végkifejlete a boldog, rózsaszín felhőbe burkolt szerelem beteljesülése. Az összes figura a maga természetességében utazik az érzelmek hullámvasútján, és láthatóan élvezik ezt a szabadságot.
Talán csak a Kékszakállt alakító Vadász Zsolt feszeng egy kicsit a táncjeleneteknél, mozgása néhol darabos, kínosan ügyel rá, hogy a saját maga szabta kereten belül maradjon. A vámpírrá avanzsáló Kékszakáll aztán már kifejezetten jól áll neki. „Genyó” – mondhatnánk, amikor fennkölten végigvonul az irodaház folyosóján, és szövi gyilkossági terveit.
Méltó partnerre akad Lusine Sahakyan személyében, aki az operák világából érkezve üde színfoltja a darabnak. Olykor ugyan azt érezzük, hogy a tenyeres-talpas takarítónő egészen távol áll tőle, hiszen jelenlétében van valami fennköltség, a Kékszakáll párjaként viszont brillírozik, méltó vezetője a dühödt feleségek karának.
A darab egyértelműen legviccesebb párosa Popolani (Erdős Attila) és Oscar (Kendi Ludovic) kettőse. Előbbinek nehéz dolga van, hiszen úgy kell mozgatnia a háttérből a szálakat, hogy a nézőnek a végsőkig sejtelme se legyen arról, ki áll a rejtélyek hátterében, miközben egyfajta narrátori szerepet is betölt, hiszen akarva-akaratlanul is az ő irányítása alatt folynak az események. Kendi Ludovic már bizonyította kiváló képességeit az Operettszínházban a Kreatív kapcsolatokban, és ezúttal sem kell csalódnunk. Játéka könnyed, minden mozdulatából a természetesség árad.
A Kékszakállban azonban nem csak ez a két figura okoz vicces pillanatokat. Saphir és Fleurette (Kardffy Aisha) a klasszikus táncos-komikus párost hivatottak visszacsempészni az előadásba, kedvezve ezzel azoknak, akik a hagyományosabb formákat kedvelik. Szépen lassan, ahogy haladnak előre az események azonban háttérbe szorulnak, a kezdeti középpontba állításuk után, a két szereplő pusztán a jelenetek feloldásában segédkezik. Ezt viszont jól oldják meg, ügyesen dolgoznak alá a szituációknak, és a színészvezetésnek köszönhetően remek ütemben válnak pillanatokra központi alakokká, amikor szükség van rá.
Mindezek ellenére a Kékszakáll megmarad egy újító szándékú, merész kísérletnek, ami újraértelmezi az operett műfaját. Modern, vérbő előadás, ami végleg elszakadni látszik a századforduló nosztalgiájától, és egyértelműen a 21. századi formákat próbálja lefordítani a zenés színház nyelvére. Izgalmas, és egyben kétélű kísérlet ez, hiszen a műfaj törzsközönsége általában véve konzervatív beállítottságú. Az azonban vitathatatlan, hogy Székely Kriszta rendezése felvillantott egy olyan irányt, ami lehetséges alternatívaként szolgál egy új típusú zenés színház kialakításához.
Írta és fotózta: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése