Bodó Viktor másfél év után újra Magyarországon rendezett, a Krakken művelet pedig jobb helyet aligha kaphatott volna az Átriumnál. Az előadás sokat ígér, a végeredmény pedig az elvárásokat jócskán felülmúlja. Több ez, mint egy kitalált történetbe csomagolt társadalomkritika, aligha túlzunk, amikor azt mondjuk: ez egy az egyben a magyar valóság.
A darab nem operál bonyolult cselekménnyel: Honoshország küldöttsége egy világkiállításra érkezik, bemutatkozásuk tárgya pedig a Hold, ami akárcsak a király új ruhája – van is és nincs is. Ugyanis papíron emberi ésszel alig felmérhető összeget költött a kormány a Hold megépítésére, a stand viszont üresen áll, ez pedig a világkiállítást szervező Sarntröllnek is szemet szúr. Pont ez az egyszerűség és egyértelműség rántja le a leplet a korrupció mocskáról, és teszi azonosíthatóvá a színpadi valóságot a miénkkel. Hiszen nincsenek felesleges mellékszólamok, zavaró fordulatok, vagy éppen a beharangozók során oly sokszor említett „nyugalom megzavarására alkalmas” effektek, amik elvonhatnák a figyelmünket a lényegről. Mintha minden mozdulat annak a célnak lenne alárendelve, hogy ezeket az egyértelmű párhuzamokat dekódoljuk. Mindenki egyenként.
Merthogy a történet valójában teljes mértékig bennünk születik meg, az előadás nem siet a segítségünkre az értelmezésben, különösképpen nyelvileg nem. Honoshország delegációján kívül ugyanis mindenki a sarntröllit beszéli, egy halandzsanyelvet, amiből néha-néha kihallunk egy-egy káromkodást, magyar(nak ható) szót, de lényegében csupán egy tolmácson (Fehér Balázs Benő) keresztül tudjuk értelmezni az elhangzottakat. De vajon egy olyan világban, ahol már az első pillanattól kezdve egyértelmű, hogy a figurák mást mondanak, mint amit gondolnak, hihetünk-e a közvetítő közegnek?
Fehér Balázs Benőnek jutott a leghálásabb szerep, és játszi könnyedséggel lavírozik az egymást soha meg nem értő csoportok között. Klasszikus talpnyaló-figurát formál a karakterből: mindig oda húz, ahová érdeke fűzi, mégsem tudhatjuk, hogy mit is gondol valójában. Fehér okosan építi fel a tolmács alakját, az idegenvezető pozícióból észrevétlenül válik az események központi résztvevőjévé, akitől mindkét tábor függ. Ezt a látszólagos uralmát egy dramaturgiai húzással a Lázár Kati és Molnár Piroska által képviselt nőkkel töri meg a rendezés, innentől kezdve a tolmács pontos pozíciója meginogni látszik.
A sarntrölli polgárok – bár nem ennyire elszigetelt és konkretizált módon – szintén a társadalom egy-egy rétegét, ha úgy tetszik, típusát jelenítik meg. Saját történetük a darab egészét nézve talán lényegtelennek hat, mégis fontos szervezőelemként rekonstruálják a társadalom sokszínűségét. Méghozzá egy olyan társadalomét, ami a civilizációs folyamatok elején tart, döntéseit ösztönök és nem észérvek vezénylik, ahol vezető a leghangosabból válik, egy láthatatlan erő – Krakken, a homokvihar – tartja sakkban a polgárokat, és a hangyamódra szorgoskodó, szinte szótlan kispolgár a leghasznosabb és legelmésebb.
Mindez egy terméketlen, steril talajon konstruálódik, amit a találkozás helyszínéül szolgáló gyárépület szimbolizál. Bár felismerni véljük a teret – hiszen hiperrealisztikus díszlettel van dolgunk –, mégsem a gyárjelleg lesz a hangsúlyos, sokkal inkább annak alkalmatlansága. A rozsdás falak, kiégett vezetékek alkalmatlanná teszik a helyiséget a munkavégzésre, globálisan pedig alkalmatlan diplomáciai találkozásokra.
Kiválóan alkalmas azonban olyan ügyek megtárgyalására, amik nem valók nyilvánosság elé – a gyár a korrupció melegágya lesz, ahol lefizethető a szervezőbizottság, egy komplett hadsereg, de még a saját honfitársak is. És ahol a kiszivárogtatás is szabályozott keretek között zajlik.
Gyabronka József kultuszminiszterként ehhez kiválóan asszisztál, kissé feszengő, tébláboló mozgásával, idegességet, idegenséget éreztető mimikájával egy késélen táncoló politikus képét festi elénk. A figura sutasága azonban nem színészi bizonytalanság, hanem karakteri sajátosság, amit Gyabronka magától értetődő természetességgel old meg. Kizökkenteni talán csak azok az apróbb dramaturgiai hibák tudják, amik bizonyos pontokon lebuktatják az előadást.
Bálint András, a kultuszminiszter jobb kezének személyében talpraesettebb karaktert kap, bár akárcsak főnöke, Recsold Rables, inkább működik karikatúraként, mint komoly, összetett figuraként. Bálint András ennek ellenére igyekszik megmutatni dr. Roburt Pondor sokoldalúságát, még ha éppen ezzel a szerepben való elmélyüléssel domborítja is ki legjobban a titkár fő tulajdonságát, a ravaszságot, ezzel sztereotipizálva őt.
Annak ellenére, hogy a darab tökéletesen működik a magyar politikai viszonyok vetületeként, és kis túlzással minden szereplő mellé odaállíthatnánk egy-egy konkrét politikusunkat – ráadásul Bodó Viktor tesz is róla, hogy egyértelműsítse ezt azok számára, akik kételkednének ebben –, az előadás mégsem annyira bátor, hogy a halandzsából kihallatszó sorosozás egyszerű összekacsintáson és humorforráson túl valós társadalomkritikává lényegüljön. Inkább úgy érződik, hogy erre, és a hasonló megnyilvánulásokra azért volt szükség, mert Bodó nem bízott eléggé saját előadásának utalás- és jelképrendszerében.
A Krakken művelet minden fél-konkrétsága ellenére azonban kiváló látlelet egy 21. századi, korrupciós ügyek miatt megbélyegzett társadalomról, azt pedig tényleg az egyes nézőkre bízza az előadás, hogy a konkrétumként megjelenő gesztusokat és mondatokat elfogadja, vagy általánosítja. Hiszen valahol minden országnak megvan a maga Sorosa.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Mészáros Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése