Súgópéldány

Április végén több mint egy évtized után, az évad utolsó premierjeként ismét színpadra került Verdi Az álarcosbál című operája az Erkel Színházban. A darabról Fekete Attilával, Liszt Ferenc-díjas operaénekessel beszélgettem, aki az egyik főszereplőt, Gustavo svéd királyt játszotta a darabban.

Az előadást egy kizárólag fiatal, olasz alkotókból álló stáb hozta létre. Milyen volt velük dolgozni?

Valóban, egy teljes egészében olasz csapatról van itt szó, tehát a rendező (Fabio Ceresa), a koreográfus (Mattia Agatiello), illetve a díszlet- és jelmeztervező (Tiziano Santi és Giuseppe Palella), valamint a karmester (Michelangelo Mazza) is olasz volt. Fantasztikus volt velük dolgozni, és a premier közeledtével egy nagyon furcsa és szokatlan érzés kerített hatalmába. A premierrel járó felfokozott várakozás és izgalom mellett a bemutató napján mérhetetlen szomorúság töltött el. Ugyanis véget ért a több hétig tartó, érdekes, kellemes és jó hangulatú próbafolyamat. Persze, ennek eredményeként születik meg a darab, ami fejlődik tovább előadásról előadásra, de mégis, az elsődleges érzés a szomorúság volt; hogy itt most vége szakad valaminek.

Másrészt, magára a munkafolyamatra visszatérve: nagyon szembetűnő volt, hogy Fabio Ceresa és Mattia Agatiello rendkívül hatékonyan dolgoztak együtt. Adogatták az ötleteket egymásnak, megbeszéltek mindent és eredményesnek bizonyult ez a munkamódszer. Számomra kuriózum volt, hogy a rendező a próbák alatt folyamatosan jegyzetelt, felírta minden észrevételét és egy-egy jelenet után mindenkihez odament és elmondta, hogy mi legyen másképpen, majd azzal ki is húzta a feljegyzést a füzetből.

Hihetetlen széles látókörűség és műveltség jellemezte a rendezőt, az alkotókat. A filmművészettől kezdve, a festőművészeten keresztül, mindenből, ami a színházhoz és a színházi rendezéshez hozzásegíti őket, tudtak meríteni, mert mély ismereteik voltak. 

Egy klasszikus rendezésű darab jött létre. Te hogyan látod, mi a véleményed erről?

Ez a rendezői stílus, ami már a világban is jelen van évek óta, nem tökéletesen korhű és tradicionális ábrázolás és látványvilág, de a tipikusan „jó nézni”. Vannak benne erős szimbólumok, a jelmeztervező a ruhák színével is játszott, tehát a színek mind-mind jelentenek valamit ebben a felfogásban.

Korhű rendezésről azért sem beszélhetünk, mert ezek inkább Verdi korára utaló, historizáló jelmezek; díszletek terén sem volt úgymond semmi különös. Nem lógott se az egyik, se a másik irányba, nem volt nagyon korhű és dagályos díszlet, de a modern és minimalista irányzatot sem képviselte.

Az elsődleges cél szerintem az lehetett, hogy ez tényleg egy befogadható és nézni kellemes produkció legyen. Ezen belül természetesen megjelennek a szimbólumok, hol gyengébb, hol erősebb utalások, de alapvetően nem rugaszkodott el a darab helyszínétől, mondanivalójától, a személyeknek az egymáshoz fűződő viszonyától.

Te jobban érzed magad egy ilyen rendezésben, mint mondjuk egy „elrugaszkodott” előadásban?

Több mint húsz éves operaházi pályafutásom alatt úgymond mindkét véglethez és köztes állomáshoz volt már szerencsém. Marco Comin karmesterrel beszélgettem nemrég, aki a Parasztbecsület és Bajazzók előadásokat vezényelte, és a rendezések kerültek szóba. Tulajdonképpen azt vallom, amit ő: ha van benne értelmes gondolat és végigvitt koncepció, akkor lehet modern vagy tradicionális rendezés is, illetve bármi más, akkor van létjogosultsága és értelme. Számomra lélekemelőbb benne lenni egy ilyen típusú, szép rendezésben, mint amilyen Az álarcosbál, ellentétben mondjuk valami teljesen elemelt és szürreális világban játszódó történettel.

Valójában maga a rendezés a kulcsszó. Hiszen hiába van egy rendező a darabban, ha nincs szemmel látható rendezés a színpadon. Ez előfordul a hagyományos rendezésű előadásoknál is egyébként – ilyenkor nem korhű vagy modern rendezésről van szó, csupán egy értelmetlenségről.

Gustavo megformálása mennyiben áll hozzád közel, mit lehet tudni a figuráról?

Nagyon kényelmes volt ez a szerep. 2005-ben, tehát tizenhárom évvel ezelőtt énekeltem először, a Kerényi Miklós Gábor által rendezett felújított Álarcosbálban vehettem részt.  Mindkét rendezésben a Verdi által elképzelt svéd királyi változat került színpadra, és a figura lényegét kívánták megragadni, így nagyon élveztem ezeket – habár persze más a kettő.

Tudni kell III. Gusztáv svéd királyról, hogy egy hihetetlenül felvilágosult uralkodó volt. Érdeklődött a színház és a kultúra iránt, az ő nevéhez fűződik az Akadémia, a Színház, az Operaház és a Királyi Balett megalapítása is.

A művészetpártolásra tett utalások ebben a rendezésben megjelennek, például az ő darabbéli bizalmasa, legjobb barátja, aki a végén a gyilkosává válik (Renato), itt egy saját udvari festő. Nem a szokásos tanácsadó figuraként, hanem valóban barátként és művészként van jelen.

Egy másik utalás a király kultúra iránti elkötelezettségére és rajongására pedig a nyitóképben látható. Az íróasztalon könyvek vannak – ez itt egyrészt már az irodalomszeretet. Egy plusz adalék, hogy a nyitány alatt, az aludni képtelen, álmatlanságban szenvedő király odamegy ehhez az asztalhoz és egy könyvben, az olvasásban, az irodalomban próbálja megtalálni a segítséget. Persze nem sikerül, de pár pillanatig látjuk, hogy művelt és kultúrakedvelő királyról van itt szó. Tehát ilyen apró dolgok mentén próbálták megrajzolni Gusztáv történelmileg is igazolt és meglévő jellemét és érdeklődését.

Így, tizenhárom év elteltével miben változtattál?

Ennyi idő elteltével nagy biztonságot adott, hogy anno már foglalkoztam a szereppel és sok előadás le is ment belőle. Nyilván sokat ért a „kényszerpihenő” alatt, amíg elő nem került most újra. Ez a biztonság pedig, amit említettem, arra is kiterjed, hogy már nem az éneklésre kellett fordítanom a legnagyobb figyelmet, hanem például a figura létrehozására.

Tizenhárom év után, újra ismerkedve a darabbal, rá kellett csodálkoznom ismét, hogy Verdi ebben az operájában mennyire pontosan – kivéve a szerelmi szálat – követte azt, hogy milyen uralkodó volt a svéd király. Az első felvonás második részében megjelenő Ulrica is létező személy volt, egy akkor élő médium, aki négy évvel korábban megjósolta Gusztáv halálát. Ő persze ezzel mit sem törődött – az operában is Ulrica jövendöli meg neki a közelgő halált, amit Gustavo nem vesz komolyan.

Két érdekességet még kiemelnék a darab kapcsán. Az egyik, hogy az én jelenlegi életkorom és aközt, amikor III. Gusztáv svéd királyt megölték (merényletet követtek el ellene az operabálon) nagyjából egy év a különbség. Az életnek egyfajta nagyon érdekes játéka az is, hogy a másik szereposztásban éneklő ukrán fiatalember, Mykhailo Malafii 26-27 éves, ami pedig a fiatal korában trónra került Gusztáv életkorának felel meg.

A másik, számomra kedves dolog, hogy 2005-ben és most is Ameliaként Sümegi Eszter a partnerem. Ez egy fantasztikus dolog akár egy színház, akár az énekesek életében, hogy ennyi idő után együtt énekelhetik, ugyanazt a szerepet.

Készítette: Kovács Alexandra

Fotók: Csibi Szilvia, Nagy Attila, Rákossy Péter / opera.hu