Súgópéldány

A Katona József Színház Kamrájában az idei utolsó bemutató az Ürgék című előadás volt, melyet Pelsőczy Réka rendezett. A darab egészen mindennapi környezetben játszódik: egy bárban vagyunk, ahol öt férfi meséli a történeteit egymásnak és nekünk, de elsősorban talán mégis önmagának. Felbukkan két női szereplő, kifelé néz két-három műanyagkutya, időnként megszólal a zene. Szórakoztató és szomorú, egyszer nagyon súlyos, máskor nagyon könnyed ez az iszogatás-közbeni férfibeszéd. Nem a férfi-lét egyetemes igazságait keresi az előadás, inkább azt akarja megmutatni, mennyiféle mese rejlik mindenkiben, amelyeket egyszerre lehetetlen és közben muszáj elmondani.

Mielőtt az előadás részleteibe bonyolódnánk, fontos lenne értelmezni a darab ön-pozícionálását. Adott ez az Ürgék cím, mely a férfiakra vonatkozó vicces-ironikus megnevezésként olvasható, valamint ott az alcím is, nevezetesen: Férfitörténetek a zenés Kelet-Közép-Európából. Ismerős dolgokról van szó tehát, melyek, ha nem is estek meg velünk vagy a konkrét ismerőseinkkel, kellően otthonosak ahhoz, hogy magunkra, barátainkra, apáinkra, nagyapáinkra ismerjünk bennük. Annyira hétköznapi a környezet, és egészen olyan érzésünk támadhat, mintha magunk is megéltük volna az elmondottakat (vagy, ha nem is, de megélhettük volna, vagy valaki hozzánk nagyon hasonló élhette volna meg), hogy mi magunk is a bárban iszogató hallgatósággá válunk. Ez a hallgatóság pedig egy fontos szó, mert az előttünk felvonuló férfiak látszólag egymással beszélgetnek, mégis sokkal inkább a beszélés-kényszer jellemzi őket, az a törekvés, hogy kimondják, elmeséljék végre valakinek, bárkinek – egy ismeretlennek, egy arctalan közönségnek – a saját történeteiket. Válaszok? Nincsenek, vagy legalábbis alig. Minden mondat inkább csak utat nyit arra, hogy valaki más átvegye és maga felé kanyarítsa a monológ-fonalat. Nem megoldást várunk egymástól, nem is egyetértő reakciót. Inkább csak egy olyan környezetet, ahol azt lehet érezni: vannak hozzám nagyon hasonlóak, más férfiak, akik szintén a történeteik elmondására törekszenek.

Az előadás ön-pozíciója szempontjából azonban a rövid ismertető megjegyzésére is érdemes figyelni: „Szubjektív korrajz és női látlelet a férfiakról…”. Mert hiába beszélünk számunkra olyan ismerős alakokról, az előttünk felvonuló szereplők nem sematikus figurák, hanem a saját életük legnagyobb egyéniségei, akikre a saját narratívájukon keresztül tekinthetünk rá. És hiába férfiakról szól a darab, arról se feledkezzünk meg, hogy amit látunk, az egy nők által alkotott konstrukció, nevezetesen: Török Tamara és Pelsőczy Réka állította azt össze, előbbi a dramaturg és az utóbbi rendezte így elénk. De miben is válik fontossá, hogy ez egy „női látlelet”? A nők látnák így, vagy akarnák így látni a férfiakat? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy ne váljon túlságosan maszkulinná a darab és azért szükséges hangsúlyozni a női szempontot, hogy ne tűnjön egyoldalúnak? Talán úgy lehetne megfogni a kérdést, hogy a darab, amit látunk, férfiak történeteit tárja elénk, ők mesélnek magukról egymás között, nézni és érteni viszont nem csak férfiként lehet érdekes.

Továbbá az is lényeges, hogy az elénk táruló életeknek a nők legalább annyira fontos szereplői, mint a férfiak. Hiszen mi másról lenne érdemes, mi másról akarnánk beszélni, ha már van lehetőség arra, hogy ilyen mindenki számára lényegesen elbeszéljünk egymás mellett? A monológokban megszólaló férfiak mesélnek a szexualitásról, a nőkhöz való viszonyukról, a szerelemről, a házasságról. Mindez meg is kérdőjeleződik: van értelme a szerelemnek? Létezik egyáltalán, vagy inkább egy pillanatnyi illúzió? És minek a házasság, ez az összeláncoló konstrukció? Ha ezekre a kérdésekre nem is kapjuk meg a választ, inkább az válik hangsúlyossá, hogy végső soron mindenki számára meghatározók ezek a kérdések, problémák. Lehet, hogy nincs értelme a szerelemnek – de van tulajdonképpen választás? Lehetséges lenne, hogy ne határozzon meg, hogy ne épüljön be így vagy úgy valakinek a narratívájába? És ezekben a történetekben nemcsak a nők fontosak, hanem mindenki más is, akivel kapcsolatba kerülünk, aki és ami hatást gyakorol ránk. Szó esik a háborúról, szülőkről, nagyszülőkről, egyetemről, gyerekekről – ezekben a hatalmas kérdésekben pedig azért merülünk el, hogy megtudjuk: ez a nekünk mesélő férfi hogyan élte meg és hogyan beszéli el most ezeket az eseményeket.

Eltávolodva az elméleti kérdésfölvetésektől, amitől a darab igazán működik, az a színészi megvalósítás. Öt szólamból épül föl majdnem az egész előadás, három idősebb és két fiatalabb férfi történet-darabjai illeszkednek egymásba, egymáshoz. Az előadásmódjuk az, ami miatt sikerül fenntartaniuk a figyelmet, ez az állandó történetmesélő-kedv, a szavak kimondásának súlyosságával együtt. Rendkívül érdekes azt is figyelni, hogyan működnek a színészek a másik monológjai közben, hogyan, vagy hogyan nem reagálják le azokat: koccintanak, kezet fognak, vagy inkább belemélyednek az újságba, átmennek a másik szobába meccset nézni, akárha nem is hallanának semmit. Tasnádi Bence a szinte szokásosnak nevezhető sunyi, kaján és egyben igéző mosolyával beszél végig a nagyapjáról, a szüleiről, kapcsolati nehézségekről. Borzasztó könnyedén jeleníti meg ezt a csapongó, magát lekötni nem akaró (vagy inkább képtelen?) zenész-figurát. Ő az első, aki feltűnik a színen és az egyik utolsó, aki a végén ott marad, akár az az érzésünk támadhat, hogy ő „hívja” egymás mellé ezeket a férfi-alakokat. A karaktert sokban ellenpontozza Dér Zsolt alakja, aki a lázadó, csapongó életmóddal szemben inkább párkapcsolathoz ragaszkodik, tudós-figura és a (saját megnevezése szerint) rendkívül feminin. Talán amiatt, hogy Dér Zsolt karaktere sokszor szándékosan idegesítő (például fölösleges tudálékosságával traktálja a körülötte lévőket), mégis úgy tűnik, ő hozza az előadás leggyengébb alakítását, akarva-akaratlanul az a kívánságunk támadhat, hogy inkább adja át a történetmesélés lehetőségét másnak. Ellenben Ujlaki Dénes minden megszólalásában lebilincselő, remekül ellensúlyozza és egyaránt hatásossá teszi a történetei megrázó és humoros momentumait is. A mindent átzengő orgánuma miatt pedig már önmagában élmény hallgatni. Szacsvay Lászlóval együtt különösen szórakoztatóak, szinte könnyfakasztóan parádés jeleneteket produkálnak – és itt ki kell emelni azt a tényt, hogy a kettejük figurái kerülnek legtöbbször interakcióba. Végül pedig ott van az ötödik alak, Bán Jánosé, aki mintha szándékosan lógna ki a többiek közül. Nem a jellemét vagy a karakterét tekintve, de ő tűnik a leginkább magányosnak, még ezek között a magányos monológok között is. Az ő karaktere azért is különösen érdekes, mert ha nehézzé is válik néhol, hogy öt konkrét figuráról beszéljünk és ne egyes férfiak újabb és újabb történet-darabjairól (nem mintha ezzel probléma lenne), az ő szólamaiban van egy összekötő mondat („hozom-viszem a gyerekeimet”), mely nemcsak az ő figurájának történeteit, de akár az egész darab egybetartozását képes hangsúlyozni.

Röviden a főként a háttérben mozgó két színésznő szerepét is fontos értékelni. Eleinte inkább díszletnek, vagy még inkább a díszlet rendezőinek tűnnek, a felcsendülő dalok női szólamának, majd a darab második felében mindketten a saját történetüket mesélik el, a férfiak monológjai között. Pálmai Anna az előadás nagy részében úgy működik a színpadon, mint egyfajta ínyenc húsdarab, akit az iszogató férfiak bámulnak az erotikus tánclépésekkel tarkított viráglocsolás közben. Amíg a férfi-színészek szinte végig ugyanabban a ruhában szerepelnek (leszámítva egy pizsamás divatbemutató részletet – ami kihangsúlyozza azt, mennyire az alakok nyilvánossá tett intim közegébe léptünk be), addig Pálmai Anna számtalan feltűnő és csillogó ruhában táncol/énekel/van jelen a színpadon. Pálos Hanna ebben mintha ellenpontot jelentene: farmerben és sportcipőben jelenik meg – azonban szinte az első dolog, amit megfigyelhetünk (a férfiakkal együtt), az a feneke, miközben lehajol. A nők ilyen szintű megjelenítése felfogható úgy, mint a férfiak viszonya a nőkhöz – vagy megfordítva: ahogy a nők gondolják, hogy a férfiak látják őket. A háttérbe szorított, megbámulnivaló-díszlet funkciójukat azonban rendkívül izgalmasan oldja föl a két nő monológja. Mindkettő egy-egy férfival való kapcsolatukról szól: Pálmai Annáé a (Dér Zsolt karakterével való) párkapcsolatáról, Pálos Hannáé pedig az apjáról. Ezek a darabok azért különösen érdekesek, mert segítenek egy-egy történet több nézőpontúságát hangsúlyozni. Egy olyan közegben, ahol mindenki magáról beszél, könnyű elfeledkezni a másik tapasztalatáról. Persze mindkét nő ugyanúgy reflexió nélkül mesél a férfiról: úgy, ahogy ő látja, mégis különlegesen ellenpontozó hatásuk van az egész előadás értelmében – nem mellesleg mindkét színésznő rendkívül érzékenyen meséli el a maga történetét, sokkal több színnel, mélységgel, mint ahogy a darabban egyébként megjelenítésre kerülnek a figuráik.

Az Ürgék összességében egy nagyon izgalmas darab – egyszerre szórakoztató és elgondolkodtató. Mind a rendezés, mind az összeállítás átgondolt. A díszlet kellően minimális (hétköznapi környezet), mely képes a fantázia-megelevenítette történetekkel együtt kifordulni, túlfeszített groteszk csillogássá alakulni – lesz belőle egyszer kifutó, máskor bekapcsol az aranyszín diszkógömb. Az előadás egyik nagy erénye még az abban szerepet kapó zene, amit néhol a színészek maguk, néhol a háttérben megszólaló zenekar kelt életre. Annyira változatos és különböző, mégis egymás mellett jól megférő dallamok ezek, mint a feltáruló történetek. Egy negatívum mégis kötődik hozzájuk: annyira erős hatást kelt az élő zene, annyival többet ad, hogy egészen zavaróvá válik, mikor nem a színészek énekelnek, hanem a magnó szólal meg. Mindezzel együtt az előadás valóban lebilincselő produkcióban képes megragadni a saját történeteink elmondhatatlan elmondás-kényszerét.

Írta: Fazekas Júlia

Fotók: Dömölky Dániel