„Aki lát minket, azonnal ránk ismer. Más a nyelvünk, de a hasonlóság szembeötlő.” – hangzanak el az Örkény Színházban bemutatott Secondhand prológusában Szvetlana Alekszijevics, az írónő szavai. Miközben könnyezve nevetünk a helyzetek abszurdságán és az emberek nevetséges ostobaságán, magunk sem ismerjük fel, hogy a könnyekkel magunkat siratjuk.
Az előadás egyértelműen nem magyar területen játszódik, minden ami lehet orosz, és tőlünk messze van – ez megnyugtat annyira, hogy csak belül érezzük: ez rólunk is szól. Szvetlana Alekszijevics írásai traumát feldolgozó embereket, országokat, népeket mutatnak, és a nézők maguk is traumatizált személyek, hiszen legyen Magyarország bármilyen messze, a Szovjetunió minket is elért. Fájdalmas, nehéz dolgokról beszélni érthetően csak egy módon lehet: minden külső flancot nélkülözve, egyszerűen, néhol egy-egy jó ötlettel könnyítve a befogadó dolgát.
Maga a díszlet, bármennyire is furcsán hangzik, de homogén hátteret képez. Nehéz a homogénséget egy mindent beterítő kusza, harsány, színes ruha halomra alkalmazni, de ez esetben igaz. A (használt)ruhák áradata ebben az előadásban minden lehet. Megjelenik a ruha mint díszlet, mint jelmez, hiszen a színészek bármelyik pillanatban más karakterré változhatnak egy újabb pulcsi felkapásával. Megjelenik a ruha mint kellék és mint szimbólum. A színészek nagy örömmel játsszák az „ez minden lehet csak nem ruha” játékot, és állatok, halottak, bábok, fegyverek lesznek a színes rongyokból. Az előadásnak ez az egyetlen kelléke, a ruhamező, de ez egyben kifogyhatatlan tárház is. Egybefoglalja a különálló kis történeteket, és minden ötletet kiszolgál Bagossy Levente díszlete.
A darab jó dinamikával dolgozik, egymást váltják az őszinte együttérzést kiváltó jelenetek, a borzongás és a jól odaszúrt mondatok. Bár semmi különös nem történik, amikor minden szereplő egymás mögött sorba állva vár, hogy belemondhassa a véleményét a mikrofonba, mégis ezek is értékes jelenetei az előadásnak. Olyan mondatok hangzanak el gyors egymásutánban, amiken nincs idő gondolkodni, de később visszaúsznak, és igenis fogunk rajta gondolkodni. „A kommunizmus olyan, mint a szesztilalom: nem működik”, vagy: „Én nem ezekre a rohadékokra szavaztam, hanem más rohadékokra!” Az előadás minden eleme és minden színésze a helyén van és nincs benne sem felesleges, sem tökéletlen.
A Secondhanden egy teljes rendezőcsapat dolgozott, aminek legfőbb hozadéka, hogy a rendezői koncepciók összefésülése után a történeteket izgalmas változatosság jellemzi. Ugyanolyan erősen mellbe vág Csuja Imre ajtós csernobili története, amit „csak úgy” elmesél nekünk, nézőknek, mint a nagy tömegjelenetek, vagy az örmény lány (Zsigmond Emőke) tragédiája. Az előadásból hol közvetlenül hozzánk beszélnek a szereplők, hol egymásnak játszanak látszólag, de nem baj, jól esik néha kiemelődni, néha pedig elbújni a sötétben.
Az előadás szokatlan eszközhasználata jelentősen oldja a történetek feszültségét. Mikor egy sor katona (Dóra Béla, Jéger Zsombor, Kovács Máté, Novkov Máté, Patkós Márton) megjelenik mint katonazenekar vécécsészéken játsszva, mindenki derül, csakhogy aztán olyan fordulatot vesz a történet, ami megint mélyre dob. Ez a nagy amplitúdó viszi tovább és tovább az előadást, a folytonos emelkedés-zuhanás jókedv és tragédia közt az, ami úgy engedi el a nézőket a végén, hogy magunk sem tudjuk, örüljünk vagy sírjunk, csak azt érezzük, hogy gondolkodnunk kell. Sokat.
Írta: Kneipp Virág
Fotók: Horváth Judit / Örkény Színház
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése