Szeptember 14. és 23. között tizenötödik alkalommal tartották meg a Jameson CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivált, tele olyan alkotásokkal, amelyek csak később, vagy egyáltalán nem kerülnek a magyar mozikba. Közülük öt filmet láttam, amelyekből a brutálistól a komolytalanig haladva állítottam össze egy kis ízelítőt.
 |
| Utoya, július 22. |
Amikor egy horror elején megjelenik a felirat, miszerint „igaz történet alapján” készült, az edzett néző unottan legyint. Amikor az Utoya, július 22. végén azt írják ki, hogy a „karakterek és a cselekmény a képzelet művei” ugyanez a néző megborzong. A norvég szigeten hét évvel ezelőtt végrehajtott terrortámadásról a túlélők beszámolói alapján született film ugyanis az első pillanattól az utolsóig valóságos. De nemcsak emiatt fog el tőle hasonlóan fojtogató érzés, mint a Saul fiától, hanem azért is, mert Martin Otterbeck operatőr olyan közel hozza a főhős Kaját (Andrea Berntzen) és sorstársait, mintha közöttük járnánk, ülnénk, velük menekülnénk, majd végül mellettük hevernénk. És miközben a „legbiztonságosabb helynek” titulált nyári tábor az „elsüllyeszthetetlen” Titanic mintájára változik pokollá, utóbbi hetvenkét – örökkévalóságnak tűnő – perce alatt mi sem tudunk meg többet a gyilkosról, mint bármelyik másik szereplő.
Olyan az egész, mint egy ismeretlen ellenséggel vívott háború, amelyben a hatvankilenc fiatal mellett egy illúzió is elesik: Európában a terror csak kívülről jöhet. Erik Poppe rendező – az amatőr színészekkel karöltve – egy-egy szituációt annyira kibírhatatlanul átélhetővé tesz, hogy akárcsak a rémült áldozatok, mi is azonnal „haza akarunk menni anyukánkhoz”. Adjunk hálát, hogy mi meg is tehetjük.
(Az Utoya, július 22.-t szeptember 27-től játsszák a hazai mozik.)
2. Ok-okozat (Posledice, 2018.)
A szlovén Darko Stante első nagyjátékfilmjében egy tizenéves fiú hétköznapibb, másképpen megrázó, de nem kevésbé igazi drámájáról mesél. Az Ok-okozat eredeti címe Posledice, magyarul következmény, amely kulcsszó végigkíséri a művet. De miből következik a balhés Andrej (Matej Zemljic) totális szétesése?
Főként a magányból, kitaszítottságból, szülői ridegségből. A javítóintézetben talált új „barát”, – a feltehetően szociopata – Zele csupán a végső lökést adja meg. Maga az intézmény, passzív munkatársaival és – előttünk rejtve maradó – terápiás foglalkozásaival bár ártalmatlannak tűnik, a börtöntörvények itt is érvényesek. Például az, hogy egy manipulátor mindig rátapint kiszemeltje gyenge pontjára. (Andrejnél ez egy féltve őrzött titok és a szeretethiány veszélyes kombinációja.)
A srác gyermeki sebezhetőségét Zemljic remek alakítása mellett olyan jelenetek hangsúlyozzák, mint az, amelyikben az „otthontalan” Andrej régi óvodájában, játékok között tölti az éjszakát vagy az albínó patkányáról nézeget cuki fotókat. Az állatka szerepéről az Egerek és emberek mellett a Halálsoron is beugorhat, így amikor Andrejnek rá kell döbbennie, hogy rajta kívül senki mása nincs a világon, akkor a néző fejében elkezd üvölteni a mondat: Mentsd a patkányodat, mentsd magadat!
Ha ez sikerült volna, az Ok-okozat talán nem is nyerte volna el a Jameson Cinefest nagydíját (Zukor Adolf-díj) és a CICAE (Art Mozik Nemzetközi Szövetsége) zsűri díját sem.
A Vadon főhősének, Joe-nak (Ed Oxenbould) már egy fokkal több esélye van a normális felnőttkorra, bár a szüleire ő sem számíthat. Jerry (a meglepően apukás Jake Gyllenhaal) és Jeanette (a megfáradt Carey Mulligan) a film első perceiben még jó párosnak tűnik, de hamar kiderül, hogy nem illenek össze. Paul Dano hangulatosan fényképezett, bánatos első rendezése arról szól, hogyan menekülnek e felismerés elől, miközben kálváriájuk amerikai országutak módjára nyúlik látszólag végtelenre.
Gyllenhaal lehangolt Jerryje családját hátrahagyva, éhbérért rohan tüzet oltani, ez által vonva ki magát az életből, Mulligan tehetetlen Jeanette-je pedig jobb híján beleveti magát abba. A színészek hitelesen hozzák a két frusztrált, boldogtalan majd egyszerűen csak őrült karaktert, akik – figyeljük a szimbólumokat! – valójában tűz és víz. Amíg ők kamasz fiuk szeme előtt alakulnak rossz gyerekké, Joe csendben helyettük is felnő. Sokatmondó tekintetét látva még az sem kizárt, hogy pszichiáter lesz belőle.
 |
| Vadon |
Az utópisztikus szocialista rendszerben játszódó, Alienszerűen induló szerb alkotás szintén egy párkapcsolatot boncolgat. A balkáni tavaszünnepről elkeresztelt Ederlezi vállalat Milutint (Sebastian Cavazza), a súlyosan „szerelmi rokkant” férfit jelöli ki egy új Alfa Centauri-küldetésre, ahová egy androidlánnyal, Nimanival (Stoya) utazhat.
De vajon lehetséges, hogy egy nő ne „bántson” egy férfit, legyen bármilyen engedelmes, Asimov törvényeit követő robot? Milutin erre is kíváncsi, de arra még inkább, hogy mivé válik Nimani az őt vezérlő TIFA rendszer kiiktatása után, amikor már csak az marad belőle, amivé az univerzum legszomorúbb agglegénye formálta. A sci-fi-kamaradráma tétje mindkettőjük szemszögéből az élet. Hogy elkezdődik-e egyik oldalon, és lesz-e újra értelme a másikon.
A lassú mozit sötét, „szovjetes” atmoszféra jellemzi – Lazar Bodroza rendezőre bevallottan hatott a Tarkovszkij-féle Solaris – de amikor kell, egészen izgalmas tud lenni. Kár, hogy az összképet jelentősen rontja Nimani állandó, öncélú meztelenkedése. Bár az erotikus jelenetekbe komponált műszerfalak ötletesen érzékeltetik a gép-ember kontrasztot és – Stoya felnőttfilmes múltja és feminista aktivizmusa tudatában – minden vetkőzés mögött fellelhető a művészi koncepció, mindez egy idő után a visszájára fordul.
Pedig a színésznő meggyőző, akár ki-be kapcsolható masinát, akár önálló személyiséget alakít. Több esélyt érdemelne felöltözve.
+1. Béta teszt (Beta Test, 2016.)
Nicolas Gyeney független akciófilmjét nemcsak a műfaja teszi kakukktojássá, hanem a másik négytől elmaradó színvonala is. Az alapötlet amúgy ígéretes: Max (Larenz Tate), a – pszichés okokból – otthonülő gamer észreveszi, hogy a tesztelendő új játékkal egy hús-vér embert irányít.
Borzongató belegondolni, hogy a nyakunkba ültetett szerkezettel egyszer csak arra ébredhetünk, hogy valaki pizzaevés közben játszik velünk, ennek mozis megjelenítése viszont inkább mulatságos. A rendező mentségére szól, hogy komolytalansága tudatos: a Steven Seagal-stílusban (mű)verekedő Creed (Manu Bennett) darabos mozgása a film élőszereplős részét is az animációhoz idomítja.
Kár, hogy, az intrikus gonosz monológjától Creed nőjének frizurájáig hamisítatlanul zs-kategóriás kivitelezés annyira azért nem vicces, hogy paródiának számítson. Érdekességnek viszont elmegy, és tény, hogy a – Midnight Screenings szekció részeként – hajnalba nyúló vetítésen sem hallatszott hangos horkolás. Ez talán nem csak a magyar származású rendező iránti szolidaritásnak köszönhető.
Írta: Frei Gabriella
Fotók: port.hu, Filmtekercs.hu
Fotók: port.hu, Filmtekercs.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése