Súgópéldány

Az Erkel Színház december 1-jén indította el az évadot, addig néhány, nem opera szerepelt a műsorán, a társulat pedig itthon, valamint külföldön turnézott. A Puccini Itáliája évadhoz kapcsolódóan a zeneszerző A Nyugat lánya című, régen játszott operája került bemutatásra. A darabról a mű egyik főszereplőjével, a Dick Johnsont alakító Boncsér Gergellyel beszélgettem.

Eredetileg a vadnyugaton, az operákhoz képest különleges helyen játszódik a darab. Ebben a rendezésben viszont nem a néző fejében elképzelt, elvárt látvány jelenik meg, hanem valami teljesen más. Te hogy viszonyulsz ehhez a rendezéshez?

Nem vagyok rendező, de az az igazság, hogy nekem sem ez jutott volna róla eszembe. Amióta belecsöppentem ebbe a szakmába, tehát körülbelül 15 éve, nagyon kevésszer volt alkalmam hagyományos, úgymond korhű rendezésekben részt venni. Voltak ezek között jól sikerültek és kevésbé jól sikerültek is. Én azt az oldalt képviselem, akik szeretik ugyan az izgalmas dolgokat, de általában ha egy rendező megpróbál kifordítani egy történetet azért, hogy a saját munkáját vagy keze nyomát lássa egy darabon, az az esetek nagyon kis százalékában sikerül jól. Már csak ezért is szerencsésebb egy hagyományos rendezés. Másrészt, kicsit távolabbról kezdve a dolgot; esténként mesét olvasok a gyermekemnek, hiszen vágyódik az érzelmi töltetekre, az igazi mesére, amit el tud képzelni. Például ha egy olyan könyvből olvasok neki, amiben kevés a kép, akkor magának kell elképzelnie a mesét a szöveg alapján, tehát ha egy őzikéről mesélek, akkor azt az őzikét az erdőbe képzeli el, nem pedig mondjuk a Marsra… És ettől nyugszik meg a lelke, ettől fejlődik. Azt gondolom, hogy a felnőtteknek is mesére van szükségük a maguk módján. Ha bejönnek ide a színházba, akkor kikapcsolják nagyjából mindenféle érzékszervüket, amiket megerőltettek a hétköznapi munka folyamán, és egy egyszerű mesét szeretnének látni, érzelmi világtól töltötten. Ezt valóban sokkal egyszerűbb lenne magában a valódi történetben elmesélni, mert ha nekik gondolkodniuk kell és fel kell fedezni azt, hogy vajon a rendező mit akart ezzel az egésszel mondani, akkor kicsit elvész az a lehetőség, hogy felszabadult és valódi örömmel távozzanak el a színházból. Nyilván van olyan is, amikor a rendező abszolút átgondolja az egész koncepciót, ezek nyilván a modern rendezések, és akkor sikerül az egész modern gondolatmenetét ráültetni a darabra; de általában az történik, hogy ez elcsúszik valahol és akkor borul az egész. Most persze általánosságban beszéltem a modern rendezésekről. 

Szerintem A Nyugat lányát nem fordította ki annyira a rendező, hogy maga az érzelmi töltet és a zene csodálatossága sérüljön. Innentől kezdve pedig, ha a szituációkat jól kidolgozta és nekünk aznap este sikerül ezt jól interpretálni a nézőknek, akkor ez lehet egy értékes előadás.

Vasily Barkhatov orosz rendezőnek, a nyelvi különbözőség miatt nem volt nehezebb átadni a gondolatait, hogy mit szeretne ezzel a koncepcióval?

Mindenki úgy érkezik a próbára, hogy ismeri a darabot, tudja, hogy miről szól és van benne egy lenyomata. A rendezőnek is volt egy érzelmi lenyomata és ez független attól, hogy éppen milyen térbe helyezi a történetet. Ezek a lenyomatok találkoztak, tehát amikor elmondta, hogy milyen szituációt szeretne, akkor azt rögtön értettük, mert nem rugaszkodott el annyira a valóságtól. Ha egy teljesen kifordított dolgot akart volna, akkor nem is a próbafolyamattal vagy színpadi próbákkal kellett volna kezdenünk, hanem egy beszélgetéssel, hogy átállítsuk az agyunkat; de ebben az esetben nem erről volt szó.

Johnson-nak két különböző karaktere van, az egyik a rosszfiú bandita, a másik pedig a szerelmes, aki meg akar változni. Te hogy élted ezt meg?

A darabban tulajdonképpen a rosszfiúságával nem találkozunk, csak elbeszélés alapján, így csak a pozitív oldalát látjuk Dick Johnsonnak. Elmeséli, hogy ő rossz környékre, rossz családba született és nem volt más lehetősége, csak ez. Ilyennel nap mint nap találkozunk, léteznek ezek. Ebből pedig most kilép, a Minnie-vel való szerelme miatt. Minnie megmutatta Dick Johnsonnak, hogy van más választása és egy pozitív oldala. Egyúttal a barátainak is megtanította, hogy nem szabad mindig elítélőnek lenni, sokkal inkább meg kell próbálni segíteni azoknak az embereknek, akik rosszak lettek, akár önhibájukon kívül. Nyilván ez így egy kicsit meseszerű, de tulajdonképpen erről van szó.

Az eredeti történet szerint a darab végén Dick Johnson életben marad, ebben a rendezésben pedig az ellenkezője történik, tehát meghal. Neked mi a véleményed erről? 

Engem ez most nem bánt, nem zavar. Szerintem ezek az átgondoltságok vagy úgymond kifordítások mind szubjektív dolgok. Valakinek tetszik, valakinek nem; valakinek átmegy, valakinek nem. Azért nem szerencsés, mert nem szolgáljuk ki a teljes nézőteret. De az se biztos, hogy egy korhű rendezés megtenné ezt, hiszen lesz, akinek majd éppen az nem tetszik; például nem úgy képzelte el a főszereplőt vagy nem olyannak, ahogyan megjelenik a színpadon. Tehát mindenféleképpen akad olyan, aki elégedetlen, csak a modern rendezés mindig kockázatosabb. Jelenesetben, hogy Dick Johnson meghal és már csak egy látomásként tér vissza és úgy énekli az Addiot a darab végén… Szerintem ez most működik. Persze az egész darabot úgy kell felépíteni akkor az elejétől kezdve, hogy ez a befejezés megállja a helyét. Szerintem a szerelmi része a legfontosabb ebben az esetben, hiszen a közönség nagy részének akkor tud ez hatásos lenni.

Készítette: Kovács Alexandra

Fotók: Berecz Valter, Csibi Szilvi, Nagy Attila, Rákossy Péter