Súgópéldány

Amikor az olvasó egy kiadott naplót vesz a kezébe, óhatatlanul is kettős érzésekkel fog hozzá az olvasáshoz: egyrészről megkérdőjeleződik, hogy valóban a szerző legbensőbb gondolataiba fog-e most belelátni, másrészről magával ragadja a kíváncsiság, hogy megismerheti egy ismert ember világát. Máté Gábor is hasonlón filozofál a Színházi naplók Előszavában, végül pedig arra a megállapításra jut, hogy „mi értelme a naplónak, ha nem őszinte szöveg, ugyanakkor mi értelme a naplónak, ha nem akarom, hogy bárki olvashassa”.

Így aztán nyilvánosságra kerül egy, a két kritériumnak tökéletesen megfelelő mű, ami patikamérlegen tálalja a szakmai és magánéleti információmorzsákat. Jobban mondva inkább a szakmait, azt is csak a felszínen mutatva meg. A könyv szerkezete világos, a címnek megfelelően próbanaplókat olvashatunk, tizenhármat (hogy van-e benne tudatos számszimbolika, vagy Szegő János szerkesztő véletlenül választott ennyit, nem tudni), 1993-tól datálva egészen 2015-ig. Az elgondolás kitűnő, hiszen a sorok között egy pályakép rajzolódik ki előttünk szép lassan. Valami azonban mégis mellésiklik. Zavartan olvassuk a neveket, fel-felbukkanó szakkifejezéseket, kínosan húzzuk félmosolyra a szánkat, amikor a napló megpróbál összekacsintani velünk. Merthogy csak próbál, de nem tud.

Ennek nyilvánvalóan több oka lehet. Egyrészről sajnos be kell látni, hogy az idő ketyeg, és azok az emberek, akik 1994-ben látták például a Julius Caesart, már a negyvenen is túl vannak, illetve nem törvényszerű, hogy valaki mindegyik előadást látta, sőt elképzelhető, hogy egyiket sem. Úgy is kell tehát hatnia a szövegnek, hogy az olvasó nem tud konkrét élményt kötni a beszámolókhoz. Ezt a bravúrt azonban a kötet képtelen megcsinálni, így az egyetlen dolog, ami továbbolvasásra késztet, az az alapvető kíváncsiság, ami a színházszerető nézőben megvan, hogy a kulisszák mögé lásson.

Elsiklunk tehát a lényegen, hogy melyik előadás, melyik próbáján járunk – akár tetszés szerint behelyettesíthető lenne bármelyik másikkal –, és éppen melyik színész nem tudta megjegyezni a szöveget – holott valahol ez egy ki nem mondott leleplezés is a kollégák irányába. A lényeges az lesz, hogy belenézhettünk a készülés folyamatába. Viszont ez tizenhárom próbanaplón keresztül kevés motiváció, a harmadik összpróba után már kevésbé érdekes, hogy borul-e a koncepció. Igaz, ezt a kötetet nem is úgy kell olvasni, mint holmi regényt, hanem mindig egy-egy darabot szabad csak kiragadni belőle, szépen lassan kell belemélyedni Máté Gábor színházába.

Másrészről hiába a gondos lábjegyzetelés, a magyarázatok, amik végigkísérik a naplókat, az ember kívül reked azon a világon, ami felsejlik a lapokon, és hiába is próbálna meg bennfentesként haladni az eseményekkel, csak feszeng meg nem értettségében, és a láthatatlan falak miatt, amikbe minduntalan beleütközik.

De gondolni kell arra is, hogy mi van akkor, ha valójában nem az egyszeri olvasónak, hanem a szakmának készült ez a kiadás (igaz, ilyet a könyv nem állít). Ha ilyen perspektívából szemléljük a naplót, akkor a kikacsintások kifogástalanul működnek, hiszen ismerősként üdvözöljük a hol teljes névvel kiírt, hol csak monogramozott színházi alkotókat, nem kell színházi szakszótárral a kezünkben olvasnunk az anekdotákat és jelenetelemzéseket. Ugyanakkor azon túl, hogy összehasonlíthatjuk egy-egy színész vagy rendező munkamódszerét Máté Gábor szűrőjén át, szakmai szempontból nem találkozunk plusz tartalommal – önismétléssel viszont annál inkább, hiszen bekerült olyan fejezet is, ami korábban már megjelent a Színház folyóiratban. A napló tehát csak minimális szinten említ olyan momentumokat, amiket a próbán résztvevők, vagy a színházba betérők ne láthatnának, ne tudnának utána járni. Őszintén beszél, ahogy vallja, de nyílt titkokról, hogyha lehet, akkor bárki elolvashassa.

Mitől működik (ha működik) mégis a szöveg? Az odaskiccelt kommentároktól, amik esetlegesen vannak jelen naplóban. Ezeknél az apró magyarázatoknál az az érzése támadhat az olvasónak, hogy megkaparint egy darabkát az emberből. Ezek – az egyébként próbanaplót megszakító – beszúrások teszik élővé a kötetet. Persze, itt sem arra kell gondolni, hogy Máté Gábor száznyolcvan fokos fordulattal hirtelen kiteregeti a magánéletét, sőt. Inkább csak reflexiók ezek, annak az illúzióját keltve, hogy a régi jegyzetek változatlan formában lettek leközölve, nincs belenyúlás, minden javítás, helyreigazítás, magyarázat csak jól láthatóan elkülönítve kerülhet bele utólag. Mégis, pusztán azzal a gesztussal, hogy a szerző megosztja a véleményét egy korábbi gondolata kapcsán, közelebb visz minket ahhoz, hogy megismerhessük őt.

Nem irodalmi vagy szakmai szempontból fontos ez a könyv, hanem sokkal inkább azért, mert megragadja egy sikeres színházi alkotó életpályájának néhány kiemelkedő pillanatát, és méltó módon mutatja meg azokat a szép és néhol küzdelmes időszakokat, amikben a klasszikussá váló, vagy a szép lassan feledés homályába süllyedő előadások születtek. Aki pedig még annál többre kíváncsi Máté Gáborból, mint amit a próbanaplók közvetítenek, egy, a teljesség igényével szerkesztett szakmai önéletrajzot olvashat a függelékben, színházi fotókkal illusztrálva.

Máté Gábor: Színházi naplók

Magvető Kiadó, 2018, 470 oldal

Írta: Vass Antónia