Súgópéldány

Karlovy Vary után szeptember 15-én, a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon is bemutatták Damjan Kozole (A szlovén lány, Éjszakai élet) legújabb alkotását, a Féltestvéreket (Polsestra). A sajátos humorú film meggyőzően mesél két egymást alig ismerő nővér kényszerű együttéléséről és a mély családi konfliktusok ellenére megmaradó kötelékről. Társíró-főszereplője Urša Menart október 10-én ismét személyesen vesz majd részt egy hazai premieren, Elég a lúzerségből című rendezése nyitja ugyanis a Toldi moziban sorra kerülő Szlovén Filmnapokat.  Erről is beszélgettünk vele a miskolci premier napján.

Bár nyitott és szórakozásra kész közönség fogadott, kellett némi idő, hogy feloldódjak, hiszen én is akkor nézhettem meg először a Féltestvéreket. Ráadásul telt ház előtt, a zsűri jelenlétében. Elég ideges voltam, de amikor láttam, hogy az emberek nevetnek és élvezik a filmet, könnyebb lett. A végére már én is jól tudtam érezni magamat.    

Miután a közönségtalálkozón említetted, hogy a Hollywood Reporter kritikusa a flegma tekintetek („resting bitch faces”) mesterkurzusaként jellemezte a mozit, végig az arcokat figyeltem. 

Igazából én is örömmel olvastam ezt, mert egyrészt nagyon vicces vélemény volt, másrészt éppen ilyen hatásra törekedtünk. Két roppant kellemetlen embert akartunk összeereszteni, akiknek egymással szembeni rosszindulata (talán a körülmények vagy a múlt tapasztalatai miatt) olyan erős, hogy az már nevetséges. Jó érzés, hogy erre a sötét humorra a CineFest nézői is vevők voltak, az pedig kellemesen meglepett, hogy ennyire sokan eljöttek a vetítésre.  

Először jársz Magyarországon?

Nem, korábban már részt vettem itt egy forgatókönyvíró-workshopon, Budapesten. Egy héten keresztül éppen a Féltestvérek szkriptjén dolgoztunk, megvitattuk például a fodrászüzlet előtti „végső leszámolást” is. Emlékszem, hogy egy régi westernhez hasonlítottuk a jelenetet, amikor mindenki feszülten várja, mit lépnek a szereplők. Szóval tök jó, hogy most visszatérhettem ide a filmmel, és ugyanazokat a finom magyar ételeket ehetem, mint akkor. A kör bezárult.

A western nekem is eszembe jutott annak láttán, milyen gyanakodva vizslatja egymást állandóan Irena és Neža.

Mikor Damjannal (Damjan Kozole, a Féltestvérek rendezője) írtuk a forgatókönyvet, meg is állapítottuk, hogy ez a film arról is szól, ahogyan a főszereplők folyamatosan figyelik egymást, és próbálják kitalálni, mi járhat a másik fejében. De ez szinte lehetetlen, hiszen mindketten el akarják rejteni az érzelmeiket.

A szüleik meg őket próbálták „elrejteni” egymás elől?

Ebben valószínűleg Irena édesanyjának volt a legnagyobb szerepe, aki – miután a férje elkövette ellene a „végső árulást” – meg akarta akadályozni, hogy a lánya találkozzon az apjával. Az apa meg nem volt túl ügyes mindennek kezelésében, és inkább hátralépett. Valószínűleg megijedt, és remélte, hogy a szituáció majd megoldódik magától. De tévedett. 

Ha már a filmbeli férfiaknál tartunk, Irena exférje, Branko is egy érdekes figura. Egyre agresszívabb viselkedése felveti a kérdést: vajon mennyire lehetett erőszakos a házasság alatt?

Ezzel a témával kapcsolatban szándékosan nem voltunk egyértelműek. Úgy akartuk megmutatni a helyzetet, ahogyan egy olyan kívülálló, mint Neža érzékelheti. Vannak jelek, de pontosan nem tudhatjuk, mi folyt/folyik Irena és Branko között. Irena ráadásul nem az a típus, aki ezt megosztja másokkal. Azt hiszem, így is sikerült, pusztán az apró utalásokkal valamiféle háttérsztorit alkotnunk. Sugallni szerettük volna, hogy a férfi talán követi, állandóan figyeli az exét. Erre utaltunk a nyitójelenettel, amelyben Irena a szalon üvegén keresztül látható.

Szerintem Jurijnak (Jurij Drevensek) nem lehetett könnyű dolga a szerepben. Nem adhatta elő a klisés pszichopatát, mindig valahol a határon kellett maradnia, hogy ne ismerhessük ki őt és a szándékait. (Amelyekkel talán ő maga sincs egészen tisztában.) Látjuk, ahogy egyre kétségbeesettebben próbál uralni egy olyan helyzetet, amilyenben még soha nem volt előtte, és közben mindenáron vissza akarja szerezni Irenát. Sorozatgyilkosokra szokták utólag mondani, hogy „pedig olyan barátságos pasasnak látszott”. Brankót úgy akartuk ábrázolni, hogy a nézők hasonlóan érezzenek vele kapcsolatban. Hogy soha nem lehet tudni… 

Tudsz már valamit a film jövőjéről?

Még lesz néhány filmfesztivál, Szlovéniában pedig jövő januárban kerül a mozikba. A többi még kérdéses. 

Remélem, mi is láthatjuk még valamilyen formában. Addig is, az első nagyjátékfilm-rendezésed, az Elég a lúzerségből október 10-én a 2019-es Szlovén Filmnapokon szerepel majd. Budapestre látogatsz ebből az alkalomból? 

Igen, ott leszek a premieren. Várom, mert nagyon bejön a város. 

Egyébként mit jelent neked a "lúzerség"?

Azt hiszem, az elmúlt tíz év gazdasági folyamatainak köszönhetően az én generációm a „lúzerek generációja” lett, amely képtelen megfelelni a szülei nagyszabású terveinek, és a vágyuknak, hogy a gyerekeik élete már könnyebb legyen, mint az övék volt. Szlovéniában ez pont ellentétesen alakult. Az én nemzedékemnek nehezebb stabil munkát találnia és családot alapítania, a lakásvásárlás meg szinte lehetetlen.

Az Elég a lúzerségből egy kicsit arról szól, hogy merre léphetünk tovább, miután rádöbbentünk, hogy csalódást okoztunk a szeretteinek és saját magunknak. De közben egy kicsit vígjáték is, nem olyan lehangoló, mint ahogy most lefestettem. 

Azt vettem észre, hogy ebben a régióban mindezt nagyon közel érzik magukhoz a nézők, különösen a fiatalok, akiknek körében Szlovéniában elég népszerű is lett. Magukat látják meg a vásznon, aminek én nagyon örülök, mert én ezt ritkán élhetem át, és jó, hogy másoknak megszerezhetem ezt az élményt. 

A közönségtalálkozón mondtad, hogy most éppen egy forgatókönyvön dolgozol. Rendezni is te fogod?

Egyelőre még nagyon kezdeti szakaszban van a dolog, de igen, ez a tervem. Elsősorban rendezőként gondolok magamra. És kicsit íróként.

Az Elég a lúzerségből után egy rövidfilmmel (Kratki rezi) folytattad. 

Ó, igen, az egy jó kis projekt volt. Pályázatot írtak ki három oldalnál nem hosszabb, legfeljebb háromszereplős forgatókönyvekre, majd kiválasztottak hatot, és felkértek hat rendezőt, köztük engem, hogy készítsék el a kisfilmeket. Szórakoztató feladat volt, segített formában maradni. A szlovén rendezőknek elég nehéz, rengeteg időt vesz igénybe egy produkció megvalósítása, a pénzszerzés, minden. Az ilyen lehetőségek kiválóan megfelelnek gyakorlásra, kísérletezésre, új emberek megismerésére. Nagyjátékfilmek készítésére igen ritkán nyílik alkalom. 

Hogyan lettél rendező? Gyerekkori álom volt?

Nem, kiskoromban kritikus szerettem volna lenni. A legfantasztikusabb munkának tűnt, amikor azért fizetnek, hogy folyton filmeket nézzek. Aztán mégis rájöttem, hogy inkább csinálni akarom őket. A színészet elég hamar kikerült a képből (a Féltestvérek kivételes alkalom, baráti szívesség volt), a rendezés és az írás viszont természetes választás volt számomra. Gimi után azonnal filmes iskolába mentem, fiatal voltam és lelkes, mindent tudni és látni akartam. Sokáig tartott, mire megírtam az első olyan forgatókönyvet, amely tényleg mondott valamit.

Milyen alkotások inspirálnak?  

Elég komoly „művészetfogyasztó” vagyok, folyton változik, hogy mi hat rám, attól függően, hogy éppen min dolgozom és mi érdekel. Ugyanakkor az "ihletforrás" ritkán kötődik direkt módon az aktuális munkámhoz.  Amikor az Elég a lúzerségbőlt forgattam, nagyon rá voltam kattanva a Wendy című kanadai képregényre. A főhőse egy szétszórt, szorongó lány, aki művészként próbál érvényesülni. Jelenleg Jenny Zhang novelláskötetét, a Sour Heartot  olvasom, amely New Yorkban élő kínai bevándorlókról szól. Nagyon izgat a származás, a valahová tartozás vagy nem tartozás érzése, valamint az, hogy miként befolyásolja a migráció azt, ahogyan magunkra tekintünk.