Súgópéldány

Krasznahorkai László nemrég vehette át a Nemzeti Könyvdíjat, amelyet a legjobb angolra fordított regénynek ítélnek oda. Az Amerikai Egyesült Államok egyik legfontosabb irodalmi elismerését a Báró Wenckheim hazatérért kapta, azért a 2016-os művéért, amelynek megjelenése után azt nyilatkozta, hogy befejezi a regényírást. A Báró Wenckheim volt regényírói karrierjének lezárása, nagyepikai életművének összegzése, valamint kudarcainak végső beismerése. Bár a regényíró befejezte, az író, a gondolkodó elme továbbra sem pihen. Azóta a Mindig Homérosznak a harmadik könyve. És ahogy a Manhattan-terv vagy az Aprómunka egy palotáért, úgy ez a könyv sem egy Krasznahorkai-regény. Az író eddig betartotta ígéretét. 

A Mindig Homérosznak egy összművészeti alkotás. Maga a könyv alig kilencvenoldalas, húsz (19+1) rövid fejezetből áll, amelyek az írótól megszokott hosszú, szuggesztív mondatokból épülnek fel. Minden fejezet elején található egy QR-kód (a könyv végén linkek), amelynek segítségével a jazzdobos, Miklós Szilveszter által improvizált, a szövegek ihlette zenei kompozíciók hallgathatók meg. Ezenkívül minden részhez tartozik még egy kép a német festőművész, Max Neumanntól. Tehát az olvasó ezúttal megszűnik pusztán olvasó lenni. Közönséggé válik, néző lesz és hallgatóság. Ezáltal maga a könyv is megszűnik pusztán irodalom lenni. Mert egy zeneszám szövege lesz, és egy festmény alatti kommentár. Senki nincs könnyű helyzetben. A műalkotásnak is törekednie kell valamiféle kohézióra, a különböző ágaknak egymás alá, fölé, mellé kell dolgoznia. Nem megmagyarázniuk kell a másikat, hanem a közös mondanivalójukat erősíteni. A befogadó feladata sem egyszerűbb. Túl kell lépnie a megszokott olvasói hozzáállásán, ki kell billennie magától értetődő pozíciójából. Mert nem elég, hogy a kezébe veszi a könyvet, még a zene lejátszásával is bajlódnia kell, ráadásul az olvasottak és hallottak mellett még a vizuális ingereket is be kell fogadnia. Tarr Béla nem rendez több filmet, Krasznahorkai nem ír több regényt, de az író kihasználja a modern kor lehetőségeit, és elkészíti a saját rövidfilmjét. Fantasztikus gesztus, csodálatos megvalósítás. 

A narrátor menekül. Ő a menekülő ember iskolapéldája, archetípusa. Mert ki az, aki menekül? Mindenki. Miért menekül az ember? Azért, mert él. Mi elől menekül? Az élet elől. A létezés minden állomása menekülés. Egyik munkahelyről a másikra menekülünk, egyik kapcsolatból a másikba. Menekülünk a problémák elől, és elfutunk a boldogságtól. Semmi nem jó, az ember soha nem találja meg a nyugvópontot. Krasznahorkai a könyv fejezeteiben darabjaira szedi ezt az állandó menekülést, a menekülés metafizikáját. Semmit nem magyaráz túl, bár látszólag tanácsokat osztogat, mégis, mintha egy túlélési útmutató hiányos példányát olvasnánk. A vázlatos cselekmény, hogy egy ember az üldözői elől menekül, csak álca, mint egy mesében a királyfi és a sárkány. A reális horvát helyszínek csak díszletek. Homérosz és az Odüsszeia pedig csak egy kulcs. Végső soron az ember bárhogy is meneküljön, az őt üldöző gyilkos, a halál elől úgysem futhat el. De nem is ez a Mindig Homérosznak valódi mondanivalója. Viszont, hogy mit akar valójában mondani, azt mindenkinek magának kell megfejtenie. 

Nyilván azt is mindenki maga dönti el, hogy milyen módszerrel dolgozza fel ezt a művet. Én először csak a szöveget olvastam el, közben persze megnéztem a képeket is. Aztán újraolvastam a zenével együtt. Utána csak lapozgattam, olvasgattam, nézegettem a képeket. Talán (de ott még nem tartok) az a legoptimálisabb verzió, amikor az ember beteszi a zenét, olvassa a szöveget (úgy, hogy már szinte kívülről tudja), és közben belefeledkezik a képek minimalista, de annál felkavaróbb világába. Ezt az állapotot leginkább a meditációhoz tudnám hasonlítani. Tehát ez nem egy egyszer, tömegközlekedésen olvasós könyv. Ennek a műnek idő kell, koncentráció és odaadás. De megéri, mert lelkileg sokkal gazdagabbak leszünk utána. 

Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak
Magvető Kiadó, 2019, 96 oldal