Súgópéldány

A New York-i Metropolitan Operaház 2019-ben Puccini Turandot című művével nyitotta meg a közvetítések sorozatát, melyet október 12-én a Művészetek Palotájában lehetett megnézni. A Turandot alaptörténete, annak feldolgozásai is érdekesek, azonban a leghíresebb ezek közül Puccini műve, amely egyébként a zeneszerző utolsó darabja. Egyik különlegessége, hogy nem a Puccini fejezte be a művet, hiszen mielőtt megtehette volna ezt, betegségben elhunyt, így egyik tanítványa, Franco Alfano zárta le a történetet. 

Azonban térjünk át a Met előadására, melynek rendezője és díszlettervezője Franco Zeffirelli, akinek a neve egyrészt önmagáért beszél, másrészt beváltotta a darabbal kapcsolatos előzetes kívánalmakat minden téren.

Mivel az operát már kétféle feldolgozásban is láttam, az Erkel Színházban Kovalik Balázs rendezését, valamint a Kínai Nemzeti Opera előadását néhány éve, így kíváncsian vártam, hogy a Met-ben miként állította Zeffirelli színpadra. Nem csalódtam, hiszen a kínai miliő abszolút hitelesen jelent meg mind a díszletek, mind a jelmezek (jelmeztervező: Anna Anni, Dada Saligeri) terén is. Kihasználták a hatalmas kórust, valamint táncosokat, amivel a tömegjelenetek hatását növelték. A Turandot számomra tipikusan olyan darab, amit nem szabad az eredeti környezetéből kiemelni, hiszen szépsége abban is rejlik – a remekül megírt zenén kívül.

Az előadás második felvonásában, a Ping, Pang, Pong trió bevezetője után érkezett el a leglátványosabb rész, ahogy a színpadkép néhány másodperc alatt megváltozott, tele lett szereplőkkel, majd kezdetét vette a próba Turandot In questa reggia áriájával és kérdéseivel.

Turandot szerepét Christine Goerke énekelte – a hercegnő érdekessége, hogy bár ő a címszereplő, mégis, az első felvonásban egy hangot sem hallunk tőle. A történet szempontjából ezért is furcsa, hogy Kalaf hogyan, miért tud beleszeretni. A közeli felvételeknek hála – ami a közvetítésnek köszönhető – Christine Goerke mimikája tökéletesen látható volt. Ennek a legnagyobb jelentősége a második felvonásban a próbatételnél van, illetve a harmadikban Liú halálánál, valamint Kalaffal való csókjánál, ami megváltoztatja addigi viselkedését. Ezeknél a részeknél lehet leginkább látni Turandot nőiségét, érzékenységét és egyáltalán bármilyen érzelmét, amelyet már nem a halállal, a férfiakkal lehet összekötni.

Számomra külön öröm volt Yusif Eyvazovot Kalaf hercegként látni, hallani. Az azerbajdzsáni származású tenort két éve az Andrea Chénier címszerepében élőben is megnézhettem és ahogy akkor, most sem okozott csalódást. Kalaf szemellenzős, elvakult, szerelemnek nevezett érzelmi kitörését módszeresen és logikusan felépítve vitte végig a darabban. Emellett énekben is kiválóan teljesített, a Nessun dorma közben tapsolta őt meg a közönség – természetesen a darab egyik leghíresebb áriája után mindig jár az elismerés, de akinek beletapsol a közönség, az érdemli meg igazán, véleményem szerint. (Igen kínos tud lenni, amikor a Nessun dorma nem sikerül jól és a publikum nehezen, de kényszerből azért elkezd tapsolni a végén.)

Liú szerepét sokáig nem értettem, ahhoz, hogy számomra átjöjjön teljes mértékben az ő szerelme, tisztasága, nem kell sok mindent beletenni, hiszen egyértelműen erről van szó. Viszont azt megérteni, hogy miért öli meg magát Kalafért, már nehezebb, hiszen nem sokkal utána fény derül a „titokra”, mondhatnánk, hogy értelmetlen az ő halála. Azonban ez döbbenti rá Turandotot a szerelemre, így nyer számomra értelmet és rokonszenvet Liú karaktere. Eleonora Buratto megformálásában Liúban benne volt a szerelem, az érzékiség és a csodálat, amit Kalaf iránt érzett, mindemellett egy erős karakter maradt, aki bár Kalaf iránt szerelme miatt áldozta fel magát, mégsem hisztérikus és magát középpontba helyező személyként. Úgy tett jót a herceggel, hogy semmit nem várt és nem is kaphatott cserébe, Liú az önzetlenség és szerelem példaképe. Buratto hangjába belevegyül a fájdalom is, de az kitartás és elszántság is fontos tényezője maradt, alakítása kiemelkedő az előadáson belül.

Yannick Nézet-Séguin fiatal karmester, aki a 2018-2019-es évad óta a Met főzeneigazgatója, vezényelte Puccini utolsó művét. Már a darab kezdőhangjai is hatalmas intenzitással keltették életre a régmúltban játszódó történetet és az este folyamán végig pontosan, kellő energiával vezette a zenekart, az énekeseket és a kórust.

Az énekkar szerepét külön kiemelném, hiszen rengeteg résznél vannak jelen aktívan. Az első felvonás elején is szinte ők indítják a darabot, általuk tudjuk meg, hogy mi történik Pekingben. A Turandotban szerintem az egyik leghálásabb szerep a kórusé, remek dallamokat komponált számára Puccini, bár, hogy éppen ki mellett foglalnak állást, az szinte minden szituációban változik – hol Turandot kegyeit keresik, hol pedig elítélik a hercegnő gyilkos kérdéseit.

Mivel már láttam két Turandot-rendezést, így kíváncsian vártam Zeffirelliét. Őszintén, a három előadás között nagyon éles különbséget nem fedeztem fel. Zeffirelli is megtartotta a régmúlt, keleti kultúra vonásait minden téren, ahogy ezt már említettem, így a látvány, a zene, a történet egységben marad. (Ezzel persze nem arra célzok, hogy akár egy újrarendezéssel vagy újragondolással nem lehet jó előadást létrehozni, csupán úgy gondolom, hogy vannak bizonyos történetek, amelyeket talán érdemesebb meghagyni a maga környezetében.) 

A Met-hez hozzátartozó, színpadot betöltő látvány végig leköti a nézőt, ezzel együtt maga a történet – hiába ismerjük a végét és tudjuk, hogy mi fog történni- izgalommal tölti el a publikumot, hiszen minden előadás más és más. Ebben az esetben, az október 13-i élő közvetítés méltán kiemelkedik „egy jól sikerült” előadásnál; anno Puccini, most pedig a Met a résztvevői tettek bele mindent, hogy egy remek estét hozzanak létre.

Írta: Kovács Alexandra

Fotók: Hiroyuki Ito (The New York Times)