Súgópéldány

Az írások többsége a családi kapcsolatokba enged őszinte betekintést, a személyes hangvételt tovább fokozza a narrátor gyakori én-elbeszélői helyzete. Ez az elbeszélő azonban nem állandó: olykor gyermeki látószögből mutatja a világot, de felnőtt, és Magyarországon élő külföldi narrátor is megszólal a szövegekben. Apa-lánya, anya-lánya kapcsolat alakulása, felnövés, a generációk közötti különbség, elidegenedés, veszteség, elmúlás, betegség, halál, mind szerepelnek a választott témák között. A személyes traumák fájdalma az apró részletekben rejlik. Olyan élethelyzeteket jelenít meg az író, amelyekbe bárki bele tud helyezkedni, bárkivel megtörténhetnek. 

Az elbeszélők elhallgatják belső világukat, nem engedik magukhoz közel környezetüket, idegenek a saját életükben. A cselekményt a ki nem mondott szavak, gondolatok vezérlik. A kommunikáció hiánya távolságot teremt azok között, akikről azt feltételeznénk, hogy a legközelebb állnak egymáshoz, fontosak egymás életében. Így válik a hallgatás és ezzel együtt az elzárkózás a novelláskötet kulcsmotívumává. 

Minden szereplő jellemzően családi, baráti vagy szerelmi környezetben jelenik meg, de ennek ellenére magányosak. A történetek különleges időkezelése észrevétlen átjárást biztosít a múlt és a jelen történései között. E tekintetben a visszaemlékezések, illetve maga az emlékezet kiemelkedő szerepet tölt be. „Még sokáig éreztem az illatát a lakásban, miután elment. Akárhányszor beléptem az előszobába, ott volt. Megálltam, és mélyeket lélegeztem, egy-két mély levegő után eltűnt az illat.” (125.) 

A fenti idézetből is kitűnik az egész kötetet átszövő tapasztalás, hogy milyen nagy hatással vannak az érzékek az emlékezetre: a szagok („Jön befelé a pici résen a lépcsőház dobos szaga…” (46.), illatok („Tessék, nyújtja, megcsapja az orrom a dezodor illata” (30.), ízek („Megkóstolom, kaparja a nyelvem a keserűsége.” (57.), hangok („Reggelenként egy balkáni gerle huhogására ébredek. Azt kívánom, dögöljön meg. Aztán azt, maradjon, hiányozna ez a hang.” (25.) és a látvány („Feltűnik a Bazsarózsaház a sárga és vörös levelű fák mögött Ilyen nagy felületen ronda ez a szín, de ezt nem mondom neki” (82.) A látvánnyal összefüggésbe hozható a vér motívuma: „Két hete vette észre, hogy a hátán nagyobb lett az egyik anyajegy. Nem azt vette észre, hogy nagyobb lett, hanem a vért. Először azt hitte, csak belekapott, de többször is véres lett a pólója.” (78.) 

Az Évszakhoz képest hűvösebb novellái nem alkotnak lezárt egészet, inkább olyan töredékek, melyek egy kiemelt életeseményt helyeznek a középpontba. Nincsenek nagy fordulatok, megoldott helyzetek, végkövetkeztetések és tanulságok. A befejezés nem jelent egyben véget, az egyéni konfliktusok nem oldódnak fel. Egy rövid időre belelátunk egy-egy szereplő életébe, de nem tudjuk miként jutottak el oda, és hogyan alakul a sorsuk a későbbiekben. Harag Anita az életet mutatja be, a maga egyszerű bonyolultságában. „Nemcsak azt számolom, hány éves vagyok, hanem azt is, hány éve halt meg az apám. Júliusban születtem, ő júliusban halt meg, csak tíz évvel később. Félek attól a pillanattól, amikor már többet éltem apám nélkül, mint apámmal. Amikor már tizenegyet számolok neki. Nem tudom, mi lesz akkor, talán elkezdek rohamosan felejteni.” (49.) A történetek tömörek, stílusuk közel áll az élőbeszédhez, az összetett lélektani kérdéseket egyszerű, köznapi nyelven boncolgatják. Rövidségükből adódóan nincsnek felesleges kitérők, minden mondatnak jelentősége van. 

Kissé paradox, hogy ennyire érzékeny, személyes hangvételű történetek mégis teljesen személytelennek hatnak. A tényszerű, tárgyilagos leírások nem térnek ki a lelki folyamatokra, nem hatnak direkt az érzelmekre, mégis a legőszintébb önvallomások. Bár az elbeszélői pozíció változékony, a női narrátor jelenléte minden esetben megkérdőjelezhetetlen. Tizenhárom eltérő női sors egy-egy szeletét kapjuk, de visszatekintve mégis mintha egy egészet alkotnának. A képszerűen felrajzolt szituációk nagyon maiak, jó példa erre a multicégnél – nyelvi nehézségek miatt – beilleszkedéssel küzdő lány története. 

Az elődök sebei, traumái tovább élnek a következő nemzedékben, melyek monomániás viselkedéshez, esetleg testi tünetekhez vezetnek. A novellákon végighúzódik a generációkon átívelő nőági öröklődés, mely a kötet utolsó, Családi anamnézis című szövegében csúcsosodik ki. „Azt mondják, a mellrák és a petefészekrák is öröklődhet. A hibás géneket ki tudják szűrni, ma már van rá vizsgálat. Ha lenne rá pénzem, akkor se mennék el. Azt is mondják, az egyenes ági leszármazottak vannak a legnagyobb veszélyben, és a nagyszüleink génjeit örököljük.” (132.) A rettegés az anya sorsának megismétlődésétől megmérgezi a mindennapi életet, az elbeszélő nem képes racionálisan látni magát. Életének központi kérdése a halál elleni állandó küzdelem lesz. 

A címadó novellában a családi kapcsolatok helyett a szerelem kerül előtérbe, pontosabban az emlékké váló szerelem. „Kék bicikli hajt el mellettem. biztosan ő az. Állok a buszmegállóban, építkezés miatt hatvan méterrel arrébb tették a táblát. Eddig fel sem tűnt, milyen sok biciklista jár a városban. Kergetik őket a buszok. Minden kék biciklin ő van, nem ilyen a sapkája, nem ilyen a kabátja, az mindegy, ő az, megy a munkahelyére, megy a CBA-ba, hiába mondom neki, az a legdrágább, szeretik ott a pénztárosok.” ( 122.) 

Harag Anita novellái elgondolkodtató, érzékeny írások, hangulatuk a Szvoren Edina által konstruált világok atmoszférájára emlékeztet. Az Évszakhoz képest hűvösebb értékítélet nélkül mutatja be a hétköznapi emberek mindennapjait, problémáit, szorongásokkal és félelmekkel átszőtt életét. A szerző ezzel bevonja az olvasót, aki így okvetlen is reflektál a szereplők életére, belehelyezkedik sorsukba.

Harag Anita: Évszakhoz képest hűvösebb

Magvető Kiadó, 2019, 136 oldal