Súgópéldány

Nem így képzeltem el az idei karácsonyt. Hideg van, fázom, az ujjaimat már alig érzem. Van rajtam kabát meg csizma is, de olyan, mintha alsónadrágban állnék egy hóbucka közepén. Nem esik jól. Időközben be is sötétedett, a magas fenyők pedig még a holdfényt is szigorúan szűrik át. Szürkületkor indultunk el, de lehet, hogy csak délután három óra volt. Elvesztettem az időérzékemet, már az is lehet, hogy holnap van. 

A kezemben ásó. A föld jeges. Már alig van erőm, de nem hagyhatjuk félbe azt, amit elkezdünk. Ások, rálépek, emelek, az alkaromon végigfut a remegés, hajítok, és megvárom, amíg az utolsó homokszem is csattan a jégen, legalább addig is pihenek. Még a szél is fúj, az orrom már vöröslik, a kötött sapkám résein szenvtelenül bújik át a fagy. Néha megborzongok, mikor valami neszt hallok a hátam mögött. Nem tehetek róla, egy ilyen helyzetben az ember akaratlanul is feszélyezve érzi magát. 

A tekintetemmel a holdat keresem az égen. Eszembe jut a kép, amikor a kisfiú egy horgászbottal ül rajta, és semmi gondja nincs a világra. Arra gondolok, milyen jó lenne ott ülni a holdon, nem pedig gödröt ásni a sötétben egy erdő közepén. De vajon mit akar kifogni? Valószínűleg a csillagokat. Biztos jó ajándék lenne, odamehetnék Lilihez óra után, és csak úgy odaadnám, mintha a világ legátlagosabb dolga lenne, pedig „tessék, hoztam neked egy csillagot”. Utána Lilire gondolok, és már nem is fázom annyira. Óvatos mosolyt kunkorítok, de csak halványan, nehogy apa is észrevegye, a végén az egészet nekem kell befejeznem, ha nem vigyázok. Befejezni – de mit is? Feladom a hold keresését, a mosoly az arcomra fagy. Még csak most jön a neheze: betemetni a lyukat. 

– Muszáj ma befejeznünk? 

– Muszáj. Ha édesanyád megtudja, mit csináltunk… 

Többes szám első személy. Persze, mi vagyunk itt, de én igazán nem akartam ebben részt venni, csak ő kért meg rá, mikor azt mondta, hogy te is kellesz, hogy eltüntessük a nyomokat. Meg akarom kérdezni, hogy egyáltalán mire volt jó ez az egész, ha már most bánja, de mérgesnek tűnik, és nem is esik jól, mikor a torkomon végigszalad a hideg, úgyhogy nem kérdezek semmit. Nem is kell, válaszol magától. 

– Csak annyira feldühített, hogy a szomszéd már megint ezt csinálja. Minden évben. Minden… – rám néz, pont úgy, mint mikor olyat akar mondani, amit nekem nem szabad – buta évben. 

Továbbra sem teljesen értem a helyzetet. A szomszéd háza mindig fényesebb alapon nekem kell itt állni órákon át a hidegben? Apa kicsit feszült még, de látom, hogy kezd megnyugodni, ahogy haladunk előre a feladattal. Úgyhogy már én sem izgulok annyira, a mosolyom tovább kunkorodik. 

Megáll, sóhajt, és ledobja maga mögé az ásót. Én is leejtem, de sokkal kisebbet koppan, hiszen sokkal kevesebbet is zuhant. Vesz egy nagy levegőt, nagyobbat, mint az előbb. Csodálkozva nézek fel rá, hogy mégis hogy fér bele ennyi, és de jó lenne egyszer olyan nagynak lenni, mint apa, de nem sok időt hagy az álmodozásra, a munka folytatódik. 

– Háromra emeljük.

Leguggolunk. Két oldalról fogjuk meg. 

– Egy… 

Olyan hatalmas, hogy szinte úgy érzem, ő fog engem, én pedig csak azért kapaszkodom, hogy ne nyeljen el. 

– Kettő… 

A sapkám rései nagyobbnak tűnnek, mint valaha. Izgulok. A homlokomon a verejték egybeolvad a hűs dérrel. 

– Három… 

Apa felnyög, nyögök vele én is, erősebbnek érzem magam, pedig szinte csak magával ránt a lendület, és azon kapom magam, hogy már én is állok, mindenki áll, a gödör meg szinte el is fogyott. A lábunkkal kezdjük belerugdalni a szétszórt földet, utána szépen elegyengetjük a talajt. Csak szuszogok, és bámulok magam elé. Apa átkarolja a vállam, észreveszem, hogy kicsit be kell rogyasztania, hogy elérjen, úgyhogy igyekszem annyira kihúzni magam, amennyire csak lehetséges. Látom, hogy mosolyog, már teljesen megnyugodott. Érzem én is, ahogy a fagy lemászik az arcomról, visszaköltözik a hóba, és végre mosolyoghatok annyira szélesen, amennyire jól esik. A sapkám rései összehúzódnak, és rájövök, hogy felesleges volt izgulni is. Tudhattam volna, hogy apa megoldja. Ő az a csoda-fajta, tudjátok. 

Csak bámulunk magunk elé, meredten. Örülök az örömnek, de szeretném megérteni. 

– Nem értem – bukik ki belőlem. – Miért volt akkora baj, hogy idén nem műfenyőt állítottunk fel? Ez csak egy fa. 

– Nem, kisfiam. Ez egy élet. 

Apa megszorítja a vállam, majd felveszi az ásót. Egy pillanatra azt hiszem, végre elindulunk, de még visszafordul. Érdekes ez az egész. Elbetűzöm magamban azt, hogy élet. Elszótagolom. Azt tanultuk, hogy ha nem értünk egy szót, rágjuk meg jobban, akár betűnként is, addig, amíg rá nem jövünk. É-l-e-t. Él-et. Élet. És közben csak bámulom a fát, érzem, ahogy apa fogja a vállam, rágom a szót, a szemembe kezd sütni a hold, neszt hallok a hátam mögött, de nyugodt maradok, rágom a szót, nézem a fát, ahogy áll, és arra gondolok, hogy mennyivel igazibb most, pőrén, mint egy csecsemő, most megszületett, és rágom a szót, és nagyok nyelek. 

Élet.