Drakula csak egy van, pont úgy, ahogy szülőatyjából is csak egy létezett: Bram Stoker. Elgondolkodtál már valaha azon, honnan ered a vérszomjas főhős története? Ki az a megálmodó, aki ilyen antihőst képes kreálni?
Joseph O’Connor az Árnyjátékban ezúttal Stokert veszi górcső alá és ad betekintést a híres író, férfi elméjébe. Vajon tényleg csak egy férfi? Vagy ennél több? A könyv sok kérdésre választ ad, főként a szerelmi viszonyok és a férfiak gondolatvilágának működéséről, valamint a művészet, továbbá a színház csodálatos világáról.
A viktoriánus Anglia utcáit róni talán sokunk nagy álma. Az érzés, hogy bármikor összefuthatunk Oscar Wilde-dal, hogy tudjuk, a reggeli tojás majszolása közben minden újság címoldalán egy újabb Hasfelmetsző Jack-sztorival találkozunk, olyan izgalmakkal kecsegtet, amilyenekkel jelen világunk nem tud szolgálni. A színházak ebben a korban kezdik el igazán fénykorukat élni, az utcán zsibong az élet és olyan szörnyetegek születnek, mint Frankenstein vagy Dorian Gray. A rettegéssel vegyült borzongás és a furcsaságok világa ez, amelybe Joseph O’Connor könyvének olvasása közben csöppenünk. Ebbe a környezetbe építve ismerkedünk meg Drakula atyjával, Bram Stokerrel.
A valóságon alapuló, ám jócskán kiszínezett világ események garmadáját tárja az olvasó elé. Bram, mint az egyik legszürkébb ember a tömegből, hirtelen olyan támogatóra talál Henry Irving személyében, aki örökre kiemeli őt a mindennapok süllyesztőjéből. A színészlegenda egy olyan színidirektori állást kínál a számára első pillanattól kezdve rokonszenves Stoker számára, melynek segítségével örökre nevet szerezhet a szakmában.
Bram minden álma, hogy író legyen, de eleinte úgy tűnik, csak szorgalma van ehhez, tehetsége már annál kevésbé. Ám ahogy haladunk előre a történetben, ahogy ébredezik a színház és a színpadi élet, úgy ébred fel Stoker is, és ennek útján kezd el kibontakozni Drakula misztikus története. Az a hihetetlen és szenvedélyes, világot megváltoztató regény, mely rátelepszik az íróra, a színészekre és a Stoker által hőn szeretett nőre és feleségre. Mint egy sötétben bujkáló alak, aki folyamatos nyomást gyakorol a főszereplőkre. A jelenléte olyan görbe tükröt tart egy fekete függöny mögül leskelődve, amely megmutatja a szereplők, főként Bram számára a saját határaikat, maguk után húzott félelmeiket, béklyóikat.
Az Árnyjáték előtt számomra még ismeretlen Joseph O’Connor olyan színt hozott az irodalomba, melyet már úgy gondoltam, hogy elfelejtett a világ. A szó minden értelmében egy szépirodalmi mű állt előttem, melynek nyelvezete és stílusa megsimogatta az amúgy klasszikus irodalomra vágyó lelkemet. Az igényes kivitelezés – mind a borító, mind a könyvjelző tekintetében – szintén növeli az olvasói élményt. Mindemellett az író nemcsak az irodalom-, de a színházrajongók számára is szórakoztató időtöltéssel szolgál. A korabeli Lyceum működésébe ugyanis olyan részletes betekintést enged, melyre korábban csak a színházi szakirodalomban volt példa.
Örömömre szolgált továbbá olyan könyvet olvasni, amely mindezek mellett a korabeli nőtársaimat is mikroszkóp alá helyezi. Mesél az egyre erősödő függetlenedésről, valamint a szexualitás kényes kérdéséről is. Továbbá megtanít minket arra, hogy:
„A férfiak, ha jobban belegondolunk, annyi sok szerepben csodálatosak az életben, nagyszerűek barátnak, szeretőnek, oroszlánszelídítőnek, pápának, vízhiányos és feltérképezetlen földek felfedezőjének, szénbányásznak, vadásznak, ivócimborának. Bámulatraméltó az egyszerűségük, a kiszámíthatóságuk annyira megnyugtató. (…) De férjnek sajna egyszerűen nem jók.”
A színdarabok felvonásokból álló struktúrájára hasonlító történetfelosztás megfelelő közlése egy ilyen komplex műnek. A XIX-XX. század híres színésznőjével, Ellen Terryvel készült fiktív interjúk lélegzetvételnyi szüneteket hoznak a történet sűrű folyásába, az Irving és Stoker között létező, szélsőségek között vergődő barátság ábrázolásába.
Ami azonban még fontosabb, hogy megtörik a ránk telepedő árny munkálkodását. Mert ez történik. Ha magunkba nézünk, szinte mindegyikünkben ott fészkel egy kis Drakula, amely habár segít öntudatunkra ébredni, de félelmeinket is fellobbantja.
Joseph O’Connor: Árnyjáték
Helikon, 2020, 432 oldal
Írta: Kovács Bernadett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése