Nincs igazság, gondoljuk, mikor egy tragédia történik. És tragédia pedig történik, akárhol is legyünk, városban, faluban, akár egy tanyán. Hullanak az emberek, miként az esőcseppek egy felhőből. Olykor pont egy ilyen felhő öli meg az embert egy villámcsapással. Például Irene Solá regényében is.
Mely világ színhelyéül a Pireneusok szolgál. Itt a hegyen elszórt tanyákon élnek az emberek, az egyiken éppen a gyönyörű Sió lakik a férjével, Domeneckel, két gyerekével, Miával és Hilarival, valamint öreg, hallgatag apósával. A történet során aztán végigkísérjük, hogyan bánik el az idő ezzel a családdal. Előbb Domenecet sújtja halálra egy villám, majd Hilarit lövi agyon véletlenül egy jóbarátja, egy közös vadászatuk során. Közben az öreg is meghal, Sió pedig – aki már férje elvesztése után is megroggyant – beleőrül ebbe a sorscsapásrengetegbe. Végül felnőtt korára Mia egyedül – pontosabban Lluna kutyájával kettesben – marad abban a házban, ahol néhány évtizeddel azelőtt még egy egész család élt.
Ahogyan a fenti összefoglalóból is kitűnik, a mű központi eleme a tragédia. Hogyha Mia szemszögéből nézzük, elveszítette az apját, anyját, testvérét, nagyapját, illetve a szerelmét (Jaumét) is, mert ő volt Hilari vadászbalesetének okozója, ami után előbb börtönbe került, majd elköltözött. És a traumákon túl megjelenik a traumákkal való megküzdés kérdése is a sorok között. Például a szellemlátó Neus így mesél Sióról: „Mikor Siónak elment az esze, az én emberem azt mondta, hogy néha el kell temetni az emlékeinket, ha élni akarunk, de az, aki sokat szenvedett, mindig túl sok földet lapátol rá.” Egy másik fejezetben pedig halálraítélt boszorkányokról van szó, akik közül ki-ki másképp viselte a halálos ítéletet: csacsogás, némaság, őrület.
Nem lehet elmenni a vándorló narratív pozíció mellett. Ezt a sokaságot sokszínűség is jellemzi, hiszen az elbeszélői paletta a természeti jelenségektől kezdve a szellemeken, állatokon, sőt gombákon keresztül egészen a hétköznapi emberig terjed. És miközben olvassuk a szöveget, kontrasztosnak találjuk olykor ezeket a pozíciókat. Főképp az emberek és az élettelennek gondolt természet között. Míg előbbiek szélsőségesebben élik meg a veszteségeket, valamint úgy általában is a történteket – fentebb a szóhasználatomból (tragédia) látszik, hogy én magam is illeszkedem ebbe a sorba –, addig a felhő, a föld, vagy épp a trombitagombák mindezt egy tapasztalt buddhista gondolkodó csendjével viselik. Álljon itt egy példa erre a trombitagombáktól: „A spórák lányok, anyák és nővérek is egyszerre. Bölcsek. Minden spóra mint egy lehullás. Mint egy anya. Mint egy mag. Mint egy katicabogár. Spóra voltam, spóra vagyok, spóra leszek.”
Beszéljünk kicsit a könyv erősségeiről. Például az imént még előjel nélkül felvázolt, folyamatosan változó narrátor működéséről. Formailag ad hozzá ehhez a tartalmilag is különleges – misztikus –világhoz, mintha egy kíváncsi energiacsóva vándorolna folyton, és bújna be újabb és újabb helyekre, hogy aztán onnan mutassa meg az olvasónak, amit lát. Ezt a mesére hajazó hangulatot tovább fokozza, hogy rengeteg képszerű megfogalmazás került a könyvbe, pl. „A hangja, amikor halkan beszélt, olyan volt, mintha egy gyíkocska tipegne végig a hátadon. (...) Volt egy olyan nézése, úgy fúródott belém, mint egy lándzsa vagy egy nyílvessző. És tetszett a feje is, az a titkokkal meg szavakkal teli feje, „Micsoda kék szemed van Sió, látom benne a halakat.”
És a fekete leves? Talán a lezárás. Az utolsó két fejezet egy kvázi elfeledett és szomorú szerelmi viszony felidézését, majd békés feloldását hozta. Nem ment ellene az addigiaknak, nem mondott ellent semminek, amit addig állított, mégsem következett belőle. Ehhez az egyébként különleges tematikájú, elbeszélésmódú és hangulatú műhöz talán – csúnyán mondva – megúszós befejezésnek hatott.
Az Énekelek, s táncot jár a hegy egyedi világa nyomot hagy az emberben. Bájos szomorúságot, ha két szóban kellene összefoglalni. Az élet próbára tesz minket, éljünk városban, faluban, vagy elszórt hegyi tanyákon. „Gyere, anya, énekeljünk, / a dal elaltatja a könnyet, / a zene vigasztalja az örömet, / ha dalolunk, a holtak táncra kelnek.”
Magvető Kiadó, 2021, 216 oldal
Írta: Kószó Ádám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése