Az emberek már a kezdetektől fogva próbálják legyőzni az időt, mert félnek az elmúlásra gondolni. De mi történne akkor, ha egy egész életre mindössze pár órát kapnánk? Mit tartanánk igazán fontosnak, mit mondanánk egymásnak? Ezekre a filozófiai kérdésekre keresi a válaszokat M. Night Shyamalan legújabb alkotásában, az Időben (Old). De vajon meg is leli azokat?
A családon belüli problémák megoldásának legjobb módja egy közös nyaralás. Prisca (Vicky Krieps) legalábbis ezt gondolta, amikor jelentkezett az ölébe hulló, trópusi utazásra. A kiruccanás szokatlanul jól indul, ráadásul már a második napon megkeresi az igazgató egy kihagyhatatlan ajánlattal: családjával együtt exkluzív kirándulásra mehet egy közeli, titkos parthoz. Ekkor még nem is sejtik, hogy életük legfontosabb döntését jelentéktelen idő alatt kell meghozniuk, a partszakasz álomba illő szépsége mögött ugyanis könyörtelen titkok húzódnak meg. Vajon beletörődnek a sorsukba és boldogan élik utolsó óráikat a festői környezetben, vagy harcolnak az elkerülhetetlen ellen, és szembenéznek elrontott döntéseik következményeivel?
A misztikum legfőbb jellemzője, egyben ereje is, hogy a cselekmény során felmerült kérdésekre a válaszokat – a szereplőkkel egyetemben – a nézők sem kapják meg. Ez a rejtélyesség ad alapot egy rendezőnek, hogy fojtogató, akár ijesztő atmoszférát teremtsen, és ezt lehetőleg a teljes játékidő alatt fenn is tudja tartani. Az Idő esetében ez a feszültség eléggé hullámzóra sikeredett.
Shyamalan az első filmjeiben egyedülállóan, az utóbbi évtized során viszont egyre megalkuvóbban tudta csak kamatoztatni tehetségét, ami egyáltalán nem róható fel neki. Sokakat így is megosztott a megváltozott stílusa, ami részben érthető, hiszen a nézők nem a kommersz megoldásokat szokták meg tőle. A legfrissebb rendezése alapjául szolgáló képregényt is az új filozófiája szerint adaptálta forgatókönyvvé, cserébe remek szimbólumokkal színesítette az életút ábrázolását a születéstől a halálig. Legjelentősebb negatívumaként a nem túl bevállalós befejezését éreztem, ami ugyancsak jellemző a nagy költségvetésű mozifilmek többségére.
A rendezésében és a vizualitásában nem lehetett felfedezni jelentősebb újításokat a korábbi Shyamalan-művekhez képest. Eddig is előszeretettel alkalmazott hosszú, vágás nélküli jeleneteket, amit a remekül kevert térhangzással próbált élethűbbé tenni, ezúttal viszont feleslegesen hosszúra nyújtotta ezeket a felvételeket. A filmzene többszöri meghallgatás után sem éreztette azt, hogy megérné újra meg újra elindítani, ettől függetlenül akadnak nagyon jó pillanatai. Egyes jelenetek során iszonytatóan eltalálták a hangulathoz illő dallamokat.
 |
| Fotó: Universal Pictures |
Mivel a szereplők állandó változásban voltak, egy-egy karakterre több színészt is kellett válogatni. Az aggódó anyát és a tanácstalan apát végig Vicky Krieps (Hanna – Gyilkos természet) és Gael García Bernal (Levelek Júliának, Bábel) alakította, közepes minőségben. Az érzelmekkel és az arcukkal olykor nem tudtak megfelelően bánni, de a zavaró szintet még éppen nem érték el. Fiúgyermeküket, Trentet három különböző színész – Luca Faustino Rodriguez, Alex Wolff és Emun Elliott – formálta meg, míg a lányukat, Maddoxot, hasonlóképp hárman játszották: Alexa Swinton, Thomasin McKenzie és Embeth Davidtz. Közülük kimagaslóan Thomasin McKenzie nyújtotta a legjobb alakítást, ami a Ne hagyj nyomot! és a JoJo Nyuszi után talán magától értetődő is volt. Ügyesen keltette életre a tinédzser lányt, akit hirtelen özönlöttek el a korából adódó vadonatúj érzések és vágyak, de a speciális helyzetből kifolyólag nem igazán tudott velük mit kezdeni.
Mellettük még feltűnt Rufus Sewell, Ken Leung, Eliza Scanlen és Abbey Lee, aki hatalmas meglepetésnek bizonyult. Általában nem szokott komoly szerepeket kapni (azokat mondjuk hihetően hozza), de Shyamalan keze alatt remekül tudta árnyalni a múltja hibáit pénzzel kompenzáló, műéletet élő nőt, aki retteg az idő múlásától.
Shyamalan legújabb filmje nem tökéletes, sok apróbb hibát fel lehetne róni neki, mégis van benne valami, ami miatt érdemes megtekinteni: az idő és az élet könyörtelenségének visszafogott, de művészi bemutatása. Az érték és értéktelenség, meg a nagyobb jóért hozott áldozatok örök témák, hiába fordult már át ezek bemutatása Shyamalannál is a trendek által elvárt, biztonsági játékba.
Írta: Pus József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése