Súgópéldány

A beszélgetést Csákvári Géza újságíró, a CineFest művészeti igazgatója, egyben a közönségtalálkozók és sajtóesemények állandó moderátora vezette, a családias hangulatot pedig megalapozta, amikor a Los Angelesből videóhívásban bejelentkező Rév Marcell időt kért a laptoptöltőjének előkerítésére. Az „amerikai kapcsolat” stabilizálását követően Csákvári a művet gazdagító legújabb rétegről, a szinkronról érdeklődött.

Enyedi Ildikó szavaiból hamar kiderült, hogy a magyar verzió rendhagyó módon készült, hiszen amellett, hogy ketten rendezték Báthory Orsolyával, a színészek és a hangmérnök segítségével olyan végeredményre törekedtek, amely „eredeti hangos filmnek tűnik, legfeljebb kicsit furán mozog a szereplők szája”. (Újságírói érdeklődésre később hozzátette, hogy a Füst Milán iránti tisztelet és a magyar készítők miatt is fontosnak tartotta, hogy A feleségem történetéből „legyen egy saját filmünk a saját nyelvünkön”.) Ennek érdekében a karaktereket is újra is kellett fogalmazni, de Kurta Niké például eleve olyan természetesen, a jelenet lényegét megragadva szólalt meg Lizzyként, hogy ez a munka vele könnyű és gördülékeny volt.

Báthory elmondta, hogy miután nemcsak külföldi, de hazai filmeket is rendszeresen (utó)szinkronizált és tudta, utóbbi mennyire érzékeny, konfliktusokkal teli terület (megesik például, hogy valaki ilyenkor próbál még változtatni a már leforgatott jelenetein), két éve megfogadta, hogy többé nem dolgozik magyar rendezővel. Ezt az elhatározását Enyedi kedvéért félretette, de azt már az elején tisztázták, hogy ha bármelyikük úgy érezné, hogy nem értenek szót egymással, nem fogják erőltetni az együttműködést. Ilyesmiről szó sem volt, sőt, először érezte, hogy egy kollégával „ugyanazt hallják és látják”. 

Megjegyezte, hogy hagyományos szinkronnál ritkán történhet meg – már csak az idő rövidsége miatt is –, hogy a színészek ennyire magukévá tesznek egy figurát, amire később Enyedi is visszatért, amikor ezzel kapcsolatban tett felt Kurta Nikének egy „újságírói kérdést”. Arra volt kíváncsi, hogyan tudott „együtt dolgozni” a Lizzyt alakító Léa Seydoux-val. Kurta úgy jellemezte a folyamatot „mintha Bachot kellene játszania, megvan hozzá az ütem és a hangnem, de Seydoux hegedűn zenél, míg ő csellón”, Enyedi pedig vezényel. Hallotta a francia kolléga „dallamát”, és azzal együtt kellett valami mást alkotnia. Volt, hogy úgy érezte, ők ketten „teljesen mást játszanak, de mégis ugyanarra tartanak, csak két különböző úton”. 

Csákvári mindezt szándékosan tovább bonyolította, amikor arról érdeklődött, hogyan lehet egy ilyen speciális helyzetben még Gijs Naberrel és az őt magyarul megszólaltató Hajduk Károllyal is együttműködni, a színésznő pedig nem tagadta, hogy ehhez a folyamatos figyelemhez és az olykor egyszerre többféle verzióban zajló dialógusokhoz néha egy „ötödik agyra” is szüksége volt. 

A – hangulatfokozó elemnek is beillő – apróbb lefagyások ellenére Rév Marcell hangja is eljutott a résztvevőkhöz. Az operatőr számára azért is volt izgalmas a munka Enyedivel, mert az egyetemen ő volt az osztályfőnöke, és bár – a művészeti oktatás sajátosságaiból adódóan – ott sem klasszikus tanár-diák viszony volt köztük, A feleségem története hozta őket össze először kollégákként. Kicsit meg is ijedt a felkéréskor, amit „igyekezett nem mutatni”, de aztán nagyon élvezte a közös munkát, és azt vette észre, hogy Enyedi „jókor hallgatta meg, és jókor engedte el a füle mellett azt, amit mondott”. Ebből élete egyik legjobb forgatása kerekedett, ami alatt rengeteget tanult, és olyan koncentráltan tudott együtt dolgozni a színészekkel, amihez hasonlót más rendező mellett addig nem tapasztalt.

Mécs Mónikát arról kérdezte a moderátor, hogy hogyan sikerült összetartani egy ilyen – három másik ország közreműködésével létrejött – nagyszabású produkciót, amiről a vezető producer korábban úgy nyilatkozott: jobb, hogy előtte nem tudta, milyen kihívásokat jelent. „Kis taposóaknákon” át vezetett az út a kész műig, amely jóval nagyobb falat volt, mint az első Enyedivel közös filmje, az Arany Medve-díjas Testről és lélekről. Végig az vezérelte, hogy megértse a rendező vízióját  és legjobb tudása szerint „tolja ezt a szekeret”. 

Láng Imola látványtervező szerencsés feladatnak érezte ezt a filmet, és nemcsak az volt szép a közös utazásban, hogy Enyedi Ildikóval együtt vehetett részt benne, hanem az is, hogy utólag rájött, „magától is ide utazott volna legszívesebben”. A film megvalósítása egyébként a rendező lakásán indult, ahol Rév Marcellel hármasban beszélgettek az elképzeléseikről, és ott kezdődhetett meg az a vizuális párbeszéd közte és az operatőr között, aminek során „együtt térképezhettek fel egy tájat”. Jó volt látni, hogy ez végül ilyen jól sikerült. Láng a 3D-s látványterv helyett makettet készített, amivel a rendező és az operatőr „hosszú estékre egyedül maradhatott, és asztali lámpa mellett kísérletezgethetett rajta”.

Balázs Ádám zeneszerző viszonylag későn került a produkcióba, aminek okáról Enyedi Ildikó gyorsan le is rántotta a leplet: fájdalmas döntés volt számára, de a koprodukció természetéből adódóan (egyes munkatársakat az adott munkafázis finanszírozását vállaló ország szakemberei közül kell kijelölni) először olasz zeneszerzőt kellett találnia a filmhez, és választott is valakit, majd „nyolc hónap intenzív szenvedés után” felrobbantott egy taposóaknát, és változtatott. Így Balázsnak rekordidő alatt kellett a képekhez zenét komponálnia, miközben megtartották a közös módszerüket, miszerint a filmből inspirálódva ajánlatokat küldött Enyedinek, amelyek aztán „megtalálták az útjukat a filmhez”. (Volt, hogy a zene módosított, vagy akár át is helyezett egy jelenetet.) 

A sajtótájékoztató végére az újságírók kérdései nyomán izgalmas, szerteágazó beszélgetés alakult ki, amiből kiderült, hogy a formanyelvet 20-as évekbeli fotók inspirálták, és egy ponton az is szóba került,  hogy maga a film is fekete-fehér lesz. Utóbbi ötletet végül a hamburgi raktárváros mélyvörös színei és a tenger kékje miatt vetették el. A díszlet is folyamatosan változott, a Láng Imola tervezte lakásbelsőkből többször is „építettek ezt-azt”, ha éppen arra volt szükség. A hazai és külföldi forgatási helyszínek sokszínűsége miatt olyan jelenete is van a filmnek, amely egy hamburgi kapualjban indult, majd a fóti stúdióban ért véget, miután a benne szereplő karakter végigment a Bartók Béla úton. Emlékezetes volt az a tálca is, amellyel három országban, tizenegy helyen kellett szaladgálni, rajta egy olyan kristálypohárral, amiből csak egy volt. Enyedi Ildikó elárulta, hogy a pohár „utolsó fellépését” követően a megkönnyebbült kellékes pezsgőt bontott. Láng örömmel konstatálta, hogy e sok kihívás ellenére a kész filmben végül kevés hibát fedezett fel. 

Rév Marcell számára a szintén több országban forgott égő hajós jelenet volt igazi „rémálom” green screennel, egy máltai pincében átépített gépházzal, és a mindkét oldalról épületekkel szegélyezett  „nyílt tengerrel”. Az operatőr elmondása szerint az adott pillanatban nem mindig volt teljesen tiszta, hogy tulajdonképpen „mi is van leforgatva”.  

Hamarosan azonban ezt már bárki megtudhatja, az embert próbáló munka eredményét ugyanis a hétfői budapesti – Gijs Naber jelenlétében megtartandó – díszbemutatót követően szeptember 23-ától már országszerte is láthatja a moziközönség.