Súgópéldány

Ha listáznánk az utóbbi évek legkeményebb CineFest-filmjeit, Jasmila Žbanić Oscar-díjra jelölt háborús drámája biztosan valahol az élen, az Utoya, július 22. közelében helyezkedne el. A két megtörtént eseményeken alapuló alkotást a főhősnő élet-halál harca köti össze, a Quo vadis, Aida? címszereplőjének helyzete azonban speciális.

Hiszen egy állítólag védett helyen, az ENSZ srebrenicai bázisán, a nemzetközi szervezet tolmácsaként szembesül Ratko Mladić-csal (Boris Isaković) aki katonákkal érkezett, hogy a boszniai várost „ajándékként adja át” a szerb népnek. Ekkor, vagyis 1995. július 11-én kezdődik Žbanić filmje, amelyet a srebrenicai mészárlást túlélő Hasan Nuhanović Under the UN Flag (Az ENSZ-zászló alatt) című könyve ihletett.

Aida (Jasna Đuričić) villámgyorsan egy népirtás előszobájában találja magát, és ahogy egyre fogy a remény, hogy a családjuktól elválasztott bosnyák férfiak – köztük a férje és két fia – megmeneküljenek, ő kivételezett pozíciójába kapaszkodva mentené a sajátjait.

Egy 24.hu-n megjelent cikk idézte az eseményeknél jelenlévő holland ENSZ-katonát, aki szerint olyan volt az egész, mintha a Schindler listája című filmbe csöppent volna. És valóban, a Quo vadis, Aida? egyes pillanataiban tényleg mintha a Spielberg-mű játszódna le kicsiben: párhuzamokat fedezhetünk fel a két világ közé szorult Aida egyre feszültebb kötéltáncában és alkudozásában, a cinikusan ígérgető, rettegő civilekkel jópofáskodó Mladić démoni alakjában. Žbanić mindezt hollywoodi hősök és pátosz nélkül, egy családanya szemszögéből mutatja be, és gondoskodik róla, hogy sokáig visszhangozzon bennünk az egyik szereplő film eleji mondata: „az ENSZ-szel nem mernek ujjat húzni.” Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna, gondoljuk magunkban keserűen.

A srebrenicai mészárlás áldozatai közül sokan máig sem kerültek elő a tömegsírokból, így szeretteik nem is gyászolhatták meg őket tisztességesen. Ugyanígy történt a koszovói Krushë e Madhe településről 1999-ben deportált és meggyilkolt férfiakkal is, ezért Fahrije (Yllka Gashi), a Méhkas főhőse akár Aida egy későbbi, alternatív verziója is lehetne. Hét évvel a háború után már nem táplál illúziókat, ugyanolyan elszántan és gondterhelten dolgozik a férje által hátrahagyott családi méhészetben, mint ahogyan utóbbi földi maradványai után kutat az időről-időre előkerülő holttestek között.

Az „özvegyek falujában” morbid módon azt a nőt irigylik a többiek, akinek a családtagjai már bizonyítottan halottak, így „nem kell folyton összerezzennie”, amikor hírek érkeznek, a feldolgozatlan veszteségek pedig folyamatosan mérgezik a légkört. Ilyen körülmények között próbál Fahrije normális életet biztosítani a két gyerekének, akik – apósával együtt – még mindig hazavárják a családfőt. Amikor a helyi nőket bevonva ajvárkészítő vállalkozásba kezd, törekvését konzervatív környezete lázadásként éli meg.

Blerta Basholli igaz történetet elmesélő filmje az önállósodó nőkre zúduló dühön és agresszión keresztül nemcsak a patriarchális közösség elmaradottságára és nevetséges elvárásaira világít rá, hanem az életben maradtak bűntudatát és tehetetlenségét is megmutatja.

A (többségében idős) férfiak emiatt is hajlamosak elhitetni magukkal, hogy ha egy asszony nem várja ölbe tett kézzel, csendben sírdogálva az eltűnt férjét, miközben a gyerekei éhen halnak, akkor már „nem is akarja, hogy hazajöjjön”. Ebben az abszurd elképzelésben osztozik Fahrije kamasz lánya is, aki nagyapja szavait visszhangozva támadja az anyját. 

Yllka Gashi megrázóan ábrázolja a rendíthetetlen asszonyt, akinek nemcsak a családja, de egy egész közösség előtt kell bizonyítania: a valóság elfogadása nem egyenlő az árulással. Akkor is, ha ebben talán még ő maga sem biztos.

A tragédia (itt éppen egy vonatszerencsétlenség) és a gyász szülő-gyerek viszonyra gyakorolt hatását Anders Thomas Jensen is érinti legújabb őrült rendezésében, a maga betegesen vicces, a drámát és a fekete humort a szentimentális tündérmesékkel keverő stílusában.

Ahogyan Markus (Mads Mikkelsen), az özvegy katona terminátori hatékonysággal fojtja gyilkolásba a fájdalmát, miközben ő és a lánya (Andrea Heick Gadeberg) valahogy mégiscsak elkezd gyógyulni, Az igazság bajnokai cím egyre inkább paradoxnak hangzik a fejünkben. Ebben a filmben ugyanis nem nagyon van minek a bajnokává válni, hiszen semmi igazság sincs azokban a személyes drámákban, amelyekkel a szereplők egyenként, majd közösen is küzdenek.

Akárcsak az Ádám almáiban, Jensen itt is sérült, olykor veszélyes emberek alternatív családdá alakulását követi végig, olyan pörgős akciójelenetek kíséretében, amilyeneket még nem láthattunk tőle. A főhősök öldökléséhez való hozzáállásban viszont a Zöld hentesek szemlélete köszön vissza, így a néző is erkölcsi fenntartásait feledve szorít a happy endért. Nem kizárt, hogy a film hagy maga után néhány nyugtalanító kérdést, de ezek elhessegetéséhez elég felidézni Bodashka (Gustav Lindh), az anyaszerepben kiválóan helytálló, bájos férfi prostituált figuráját, és máris visszatér a jókedv.

Országos mozibemutató: 2021. október 28.

Az igazság bajnokaihoz hasonlóan a Titán is egy durva balesettel indít, és a két film központi témái is egyeznek: veszteség, elengedés, a gátlástalan öldöklés, mint megoldás és unorthodox terápia. Julia Ducournau rendezését azonban – ha nem is lesznek reakcióink olyan hevesek, mint egyes cannes-i nézőknek – biztosan nem fogjuk végignevetni. (Bár tény, hogy akad benne némi groteszk humor.)

Ha az idei Arany Pálma-díjasról lehámozzuk a válogatott gusztustalanságokból – köztük az öncélú (vagy legalábbis határeset) testhorrorból és a szokatlan perverziókból – képződött burkot, megláthatjuk, hogyan alakul ki a kötődés két traumatikus múltú, magányos ember között. Ide azonban nehéz út vezet, nem is bírja mindenki végigjárni.

Talán egyedül a sodró, fémesen hűvös, mégis felemelő zene az, amit egyértelműen megítélhetünk a Titánban, minden más erősen függ az ingerküszöbünktől és a művészethez való viszonyunktól. Leginkább azok fogják értékelni, akik minimum Cronenbergen, Von Trieren és a francia újhullámos horrorokon edződtek, de ők is kerüljék, ha éppen várandósak, vagy labilisabb hangulatban vannak.

Adott egy fiatal nő, Alexia (Agathe Rousselle) aki jobban szereti az autókat, mint az embereket. Tényleg. Sokkal jobban. Utóbbiakat előszeretettel gyilkolja, hogy előbbiekkel mit csinál, az legyen meglepetés. A Titán az ő fejlődés- vagy talán megváltástörténete, amelynek részese lesz Vincent (Vincent Lindon), az idősödő tűzoltó is. A cselekményről bűn lenne többet szólni, talán még annyit, hogy bár a történet érdekében kiemelték Agathe Rousselle néhány férfiasabb arcvonását, a Titánnak alig van köze a transzgender-témához, amit a cannes-i győzelem után néhányan emlegetni kezdtek.

Inkább az apai elvárásokról, a megfelelésről, elfogadásról mond el sokat a maga bizarr, kifordított módján, amennyiben kibírjuk a végkifejletig, amelynél ritka élményben lehet részünk: az undor és katarzis egyszerre vág földhöz.

Országos mozibemutató: 2021. október 28.

A Titán sci-fi-beütésű világával szemben Fazekas Máté első nagyjátékfilmje – a szórakoztató túlzásoktól eltekintve – a hétköznapi valóságban marad. A Kilakoltatásban is előkerül a fiával szemben kritikus apafigura, a kontextus és a hangvétel azonban nem is térhetne el jobban. A magával ragadó abszurd humor a keserű tanulságok mellett is eléri, hogy kellemes hangulatban hagyjuk el a mozit.

A legsúlyosabb üzenet, a lakhatás rémisztő törékenysége persze így is tovább dolgozik bennünk, és biztosan beugrik majd ez a film, amikor egy megbízhatatlan szerettünk szívességet kér tőlünk. Mondjuk azt, hogy írjunk alá egy papírt a kedvéért, nem lehet belőle baj, ez csak formaság…

Egy ilyen döntés miatt lesz Ilona (Nagy Mari) a végrehajtó, Budai Richárd (Orosz Ákos) első önálló munkájának alanya, egyben életének mérföldköve. A függöny mögül nyilazó, robbantással fenyegetőző idős hölgy eléggé elszigetelődött már a környezetétől ahhoz, hogy ne sajnálják, és bár az elején is sejthető, hogy a viselkedése mögött dráma rejlik, a Kilakoltatás nem nyomaszt ezzel.

A hatásköri kavarodást, a hatóságok folyamatos kudarcait és a végrehajtó egyedi családi helyzetének abszurditását Fazekas hatékonyan formálta könnyed és ütős humorrá. Kineveti a kontraproduktívan túlbuzgó aktivistákat, a szigorú szabályokat (a koporsókat is „kilakoltatják” egy idő után), miközben tarantinósan filozofikus párbeszédekkel (a rendőrök elmélkedése Karthágó pusztulásáról) és fájóan ironikus felismerésekkel (a bank az állatkert majomházát felújítja, az embert meg kiteszi a sajátjából) támad.

Orosz Ákos Richárd szerepében meggyőzően hazudja magának, hogy menni fog valami, amiben nem hisz igazán, és amit lehet, hogy nem is akar. De annyira szomjazza az elismerést, és azt, hogy ha az apja nem is, de legalább mások kompetensnek tartsák, hogy a kilakoltatás személyes üggyé válik számára.

Miközben a rettegett Ilona pólója neki is üzeni: „Live more, worry less!”

Országos bemutató: 2022. 

A vetítést követő közönségtalálkozón Fazekas Máté elmondta, hogy a Kilakoltatás sok szeretettel készült, és ez a tény biztosan összeköti a CineFest másik magyar első filmjével, a Külön falkával. Már az is beszédes volt, amikor a premier előtt a moderátor, Csákvári Géza színpadra hívta Kis Hajni rendezőt, aki csak annyit tudott mondani, hogy „Jó szórakozást kívánok!”, illetve „Bocsánat, de nagyon izgulok.”

Ezután valószínűleg a nézők is vele szorítottak a sikerért, és nem hiába: a keserédes apa-lánya dráma hosszú vastapsot kapott, a fesztivál végén pedig elnyerte a közönségdíjat. Kis Hajni a már rövidfilmjeiből (Szép alak, Last Call) is ismert érzékenységgel és frissességgel közelítette meg Tibor (Dietz Gusztáv), a börtönből szabadult, kidobóként dolgozó apa és kislánya, a saját közegében szintén „törvényen kívüli” Niki (Horváth Zorka) óvatos barátkozását.

A Külön falka címéhez illően néha olyan, mint egy természetfilm. Ezt a hatást erősíti a lakótelepi tisztások és a fák szimbolikus használata, amikor pedig Niki éjjel követi Tibort, majd messziről figyeli, ahogyan majdnem agyonver valakit, tényleg olyan, mintha egy állatkölyök találkozna újra az apjával. Félelem és vonzalom keveredik mindkettőjükben, idegenek és mégis ismerősök. Nem tudják, mit akarnak a másiktól, de érzik, hogy van bennük valami közös. Akárcsak a színes sportcipőben és a fekete bakancsban.

A két amatőr főszereplő játéka imádnivaló. Horváth Zorka természetesen hozza a félárva kislányt, aki lehangoló szegénységben nevelkedik a nagyszüleinél, járja az egyeseket könnyedén, a megértést már annál nehezebben osztogató iskolát, néha pedig szembesíti Tibort a rossz beidegződésekkel. Ahogyan pedig Dietz Gusztávot szemléljük, ezt a bús, erős fickót, akit imád a kamera, rácsodálkozunk, hogy nem profival van dolgunk. (Pedig a rendező is elmesélte, mennyi kétséggel küzdöttek mindketten a casting nehéz folyamata során.)

„Jobb, ha most nem találkozunk, nem úgy állnak a dolgok.”– mondja a lányának Tibor a legrosszabb szakítós szövegeket idézve, mintha ezzel meg nem történtté tehetné a sorsfordító találkozást és azt, ami elindult kettőjük között. Az erőszakos alak, aki az egyik legviccesebb jelenetben (ilyenből pedig van jó pár) úgy tornyosul a bank biztonsági őre fölé, hogy egy pillanatra azt hisszük, megszokásból őt is kidobja majd a saját munkahelyéről, retteg attól, hogy felhívja a volt anyósát. Mert amit tőle kapna, az egy késes támadásnál is félelmetesebb, a – gyakran másokon levert – fájdalmak legrosszabbika pedig a bűntudat, amit Niki elrontott sorsa miatt érez.

Országos mozibemutató: 2021. szeptember 30.

A CineFest másik nagy apa-lánya drámája a Matt Damon főszereplésével készült mozi, amelyben pont fordított a felállás. Vagy mégsem, hiszen bár a lány, Allison (Abigail Breslin) került börtönbe, itt is az apa szeretné jóvá tenni korábbi hibáit, többek között azt, hogy gyerekkorában magára hagyta őt. Allisont egy Amanda Knox-éhoz hasonló gyilkossági ügyben ítélték el Franciaországban, ahová részben az apja elől menekült.

Bill (Matt Damon) az egyszerű, hívő munkásember, akinek szavajárása a „Yes Ma’m.”, nem akar beletörődni, hogy a lánya elkönyvelte, hogy rá nem lehet számítani. Ezzel dacol, ezért megy el a végsőkig, hogy kihozza a börtönből. Allison évekkel a történtek után is állítja, hogy nem ő ölte meg a barátnőjét, Linát, akinek arab származása jól jött az ítélkező helyi sajtónak és a vádnak is.

A drámát fordulatos thrillerrel keverő Stillwater hatékonyan játszik a szereplők és a nézők illúzióival, a féltékenység, a bűn és bűnhődés valamint az újrakezdés örök témáival.

Bill nyomozása közben fut össze Virginie-vel és kislányával, Mayával, velük együtt pedig egy másik szinten próbálja újraírni a múltat, pótolni az Allison nélkül töltött időt. Virginie éppen Bill ellentéte: színházban játszik, ahová a férfi addig ritkán tévedt be, liberális nézeteket vall, látványosan kiborul a rasszizmuson, ugyanakkor szereti pátyolgatni az elesetteket, így Billt is. Emberszámba veszi a férfit, akire sokan úgy néznek, hogy „az amcsi, aki biztos Trumpra szavazott”. Kapcsolatuk olyan ingatag, mint a remény, ami Billt mozgatja.

Tom (Dan Stevens) és Alma (Maren Eggert) ennél is rendhagyóbb és instabilabb szerelme ismét a sci-fi világába vezet. Bár Tom viselkedése és megjelenése alapján akár egy autizmus spektrumon elhelyezkedő angol úriember is lehetne, de az Én vagyok a te embered már az elején sem titkolja, hogy bizony egy android. Abból is egy olyan modell, amelyet kifejezetten Alma igényeihez igazítottak, hogy romantikus partnere legyen. A hangsúly pedig a romantikuson van, hiszen ez olyannyira nem a szexről szól, hogy Tom nem is képes működésbe hozni mesterséges férfiasságát, amennyiben nem csókolózik előtte.

Bár az ilyen poénok is erősítik, hogy a film műfaji megjelölése – romantikus sci-fi-vígjáték – helytálló, és valóban sok humor adódik a kapcsolatból, de ahogy a robotszerelmet érintő más filmekben (A nő, Ex Machina), a történet tétje itt is nagyobb annál, hogy a gépember furcsa reakcióin és a szituáció lehetetlenségén nevessünk.

A kísérlet azt vizsgálja, vajon lehet/szabad-e magányos emberek számára párnak ajánlani az robotokat, a folyamat azonban csak szaporítja a kérdéseket. Kielégítheti egy emberi lény minden vágyát egy gép? Vagy akkor is egyedül van, amikor vele van? Tényleg több ez hosszú távon, mintha a kenyérpirítóhoz beszélne? Számít az, hogy válaszol, amennyiben lehetetlen, hogy ez a válasz szívből jöjjön?

Az Én vagyok a te embered című filmet a CineFest mellett a Szemrevaló Fesztiválon is bemutatták, részletes kritikánk hamarosan érkezik.

Országos bemutató: 2021. december 30.

A Hygiène sociale szereplői közül ugyan senki sem (bevallottan) android de mesterkéltségük alapján könnyen azok lehetnének. Ahogyan egymástól másfél méterre, vagy kicsit messzebb álldogálnak és filozofálnak, felidézik a Monty Python káposztás művészfilm-szkeccsét, de sajnos nem azért, mert annyira viccesek.

Denis Côté kísérleti filmjében nem elég sziporkázóak a párbeszédek (vagy néha páros monológok), hogy ellensúlyozzák az erdei, mezei, de mindenképpen természetközeli helyszínek és a hozzájuk tartozó hangok altató hatását. Így hiába akadnak benne jó mondatok („intim dolgokat kell elintéznem valaki mással” – közli a nejével egy ízben a főhős), a kezdeti – talán csak a Barátok köztéhez hasonlítható, egzotikus téren- és időnkívüliségnek szóló – lelkesedés hamar lankad.

Az önző, semmirekellő, megbízhatatlan és bizonytalan Antonine (Maxim Gaudette) kínjai a 79 perces játékidő vége felé már alig jutnak el hozzánk. Valószínűleg értékelnünk kellene az utalást az 1910-es években, a nemi betegségek terjedése ellen indított „social hygiene” mozgalomra és a covid miatti távolságtartásra, és felismernünk a rejtett összefüggéseket, de leginkább csak unjuk, ahogy a férfi öt különböző nőnek (embertípusnak) magyarázkodik a vállalhatatlan viselkedéséről.

A körülötte felbukkanó karakterek közül kiemelkedik az adóhatóságot, egyben a társadalmi normákat képviselő Rose (Kathleen Fortin), aki saját szörnyű gyerekkoráról szóló meséjével („apa megvert, majd olvasott egy Grimm-mesét”) ízelítőt ad abból az abszurd humorból, amitől Côté filmje valóban vígjáték lehetett volna, aminek egyébként is szánta. De ehhez túlságosan elidegenítő és fárasztó, amit a rendező talán maga is felismert, ezért is választotta filmje zárásául ezt a mondatot: „Vajon mit gondol a borjú, ha tűzijátékot lát?”.

Lehet, hogy pont azt, amit a néző a Hygiène sociale közben.

A házas férfiak állítólag tovább élnek, és mint A feleségem történetéből kiderül, a gyomruk is ritkábban fáj, de vajon elég-e mindez a boldogsághoz? Enyedi Ildikó Füst Milán-adaptációja szerint távkapcsolat esetén semmiképpen.

Störr Jakab (Gijs Naber), a frissen nősült holland hajóskapitány úgy tesz, mintha nem érdekelné, hogy amíg a tengeren van, a neje Lizzy (Léa Seydoux) akár meg is csalhatja, amikor viszont a gyakorlatban is szembesül a lehetőséggel, már másra sem bír gondolni. A fizikai távolság mellett az ehhez hasonló ki nem mondott félelmek, igények és elvárások választják szét az egyébként összeillő párost, amelynek tagjai egymás számára végig vonzó idegenek maradnak.

Füst Milán regényének egyes szám első személyű nézőpontjához hűen Enyedi elsősorban Jakab vívódásaira és fejlődésére koncentrál, a titokzatos francia szépséget, Lizzyt is az ő szemszögéből láttatja. Gijs Nabert csúnyán lehúzták az amerikai kritikusok, pedig éppen úgy játssza ezt a szerepet, ahogyan kell. Könnyű vele azonosulni, ahogyan csendben fürkészi a nőt (például az egyik legkifejezőbb jelenetben egy tükörből), emészti magát, és próbálja megfejteni. Szellemes megoldás, hogy egy jelenetben éppen a The Observator (Figyelő) című újságot olvassa, és vele együtt mi is megfigyelőnek érezzük magunkat Lizzy életében. Nem ismerhetjük meg, azt is csak sejthetjük, hogy mit tett vagy nem tett, éppen ezért nem is ítélkezhetünk.

Amikor Lizzy magát mentve az őt megtámadó sebhelyes arcú alakról mesél, eszünkbe ötlik a South Park Puerto Ricó-i férfija. A sztoriról ordít, hogy hazugság, amikor pedig Jakab mégis jóhiszeműen utánamegy, majd megtudja, hogy átverték, még mindig nem szembesíti. Az egyik álnaivan „néma gyerekként” nyel, a másik lázad és provokál, hogy észrevegyék, így a robbanás elkerülhetetlen. Lizzy és Jakab házassága egy tipikus párterápiaérett kapcsolat, még a párterápiák elterjedése előtt, az a fajta, aminek ismeretében a szakember is könnyezik, amikor ki kell mondania: talán mégis a válás a megoldás.

Jakab éppen azon a látványos és izgalmas, Titanic-gyanús vészhelyzetbe torkolló luxushajózáson lát meg valaki mást, amire Lizzyt is vinni szerette volna. A fiatal rivális, Grete (Luna Wedler) szemében ő a hős, aki kivezette a hajót a lángokból, ezért még akkor sem haragszik, amikor a férfi órákig hagyja ázni az esőben. Igazi anti-Lizzy, akinek szerepe sorsdöntő a kontroll elengedéséről (is) szóló tanmesében.

Naber és Seydoux között kiváló a kémia, ahhoz nem fér kétség, hogy ez a két szép ember erősen vonzódik egymáshoz. De összekeverhető ez a szerelemmel? Megéri kínlódni, hogy megfeleljünk valakinek, akit nem is ismerünk igazán?

Ezekre a kérdésekre bizonyára megvan a saját válaszunk, Láng Imola látványtervező és Rév Marcell operatőr varázslatos képei pedig segítik, hogy elmélyedjünk bennük. A végén pedig úgy érezzük magunkat, mint az a bizonyos terapeuta. Végignéztük, együtt szenvedtünk a párral, de csak annyit tudunk mondani: sajnáljuk.

Országos mozibemutató: 2021. szeptember 23.

Az elrontott házasság és az őszinteség hiánya a Red Rocket hőseit is gyötri, de a bajok forrása a Hygiène sociale-hoz hasonlóan itt is elsősorban a férfi. Egészen pontosan Mikey (Simon Rex), a pornósztár, aki az NSYNC Bye Bye Bye című dalának kíséretében érkezik (vagy inkább esik) haza Hollywoodból Texas Citybe, hogy új életet kezdjen. (Vagy folytassa a régit.) A dicstelen visszatérés okairól csak sejtéseink lehetnek, de ahogy a félig ex-, félig jelenlegi feleség Lexi (Bree Elrod), úgy mi sem feltételezünk semmi jót az űzött vadhoz hasonló, frissen megvert férfiről.

Mikey megbízhatatlanságában és felelőtlenségében közeli rokona Antonine-nak, de klasszisokkal szórakoztatóbb nála. Simon Rex eléri, hogy eleinte nehezen tudjuk eldönteni róla, vajon egy saját világában élő bolond, aki nem is fogja fel, mit cselekszik, vagy egyszerűen szociopata. Sean Baker rendező (aki Rexszel együtt elkísérte a filmet Miskolcra) B-filmes eszközök (például a zoom) használatával játszik rá a Red Rocket – főszereplőjéhez passzoló –komolytalanságára, de közben arra is rávilágít, milyen kilátástalan sorsok teremnek az USA déli részén, ahol sokszor a verandán füvezés a nap csúcspontja és a kommunikáció helyett is szexelnek. A Jerry Springer Show-ba illő szereplők közül Lexi a leginkább sajnálatra méltó, az életét a férje – és közös pornókarrierjük – mellett a drogok is rombolták.

Mikey a legjobban talán vetíteni szeret, ehhez azonban új közönségre van szüksége, hiszen Lexi és a morcos anyósa már kiismerte. A balek havernak felnőttfilmes karrierjével és díjaival dicsekszik, új szerelme áldozata(?) előtt pedig úgy illegeti magát, mint valami kisiskolás bájgúnár. Suzanna Son rózsaszín házikóban élő, apátlan Strawberryje az ártatlanság és az álnaivitás határán egyensúlyoz, Mikey szégyentelenségéhez azonban nem fér kétség: hamisak a gesztusai, hamis a bocsánatkérése, hamis a szerelme, hamis az egész ember.

Olyan, mint egy betegség, ami ellen nincs oltás, ki kell pucolni a szervezetből, ha még lehet, amputálni a megfertőzött részeket. De a nézőt legalább elszórakoztatja, és olyan létfontosságú információkkal látja el, minthogy a „legjobb orálért” miért kapnak pornó-Oscart a jelenetben résztvevő férfiak is.