Súgópéldány

A közel kétórás játékidő visszarepít 1983-ba, ahol Frank Róbert (Fuchs Benjámin), egy underground zenekar fiatal frontembere a szocialista hatalom kellős közepén próbál hangot adni véleményének. Mivel szembemegy az akkori eszmékkel és normákkal, a felsőbb hatalmak megpróbálják őt elhallgattatni, majd pszichiátriára küldve tönkretenni.

Annak ellenére, hogy látszólag csak beutalják a nyílt osztályra „kipihenni a hétköznapi stresszt”, alapvető jogaitól, legfőképpen szólásszabadságától fosztják meg. Miközben végigkövethetjük Frank lázadását a rendszer ellen, betekintést nyerünk a kegyetlen politikai eszközök hatásaiba, a pszichiátria brutális világába, ahol még az sem adatik meg, hogy embert látnak az emberben.

Fabricius Gábor elmondta, hogy az Eltörölni Frankot forgatását hosszú évekig tartó kutatómunka előzte meg, továbbá Túlzott igazságérzet címmel egy háromrészes dokumentumfilm is készült (Papp Bojána rendezésében), hogy segítse a történelmi háttér megértését.

Maga a nagyjátékfilm egy orwelli disztópiát ábrázol, amelynek hangulata talán jelentősebb is, mint a cselekménye. Egy végletekig nyomasztó, feszültséggel teli, félelmetes atmoszféra lengi be: az erős hangok és a csend váltakozása szinte csontig hatol, a felzaklató képsorok beleivódnak a tudatunkba. A rendező azonban – sejtelmesen – nem bontja ki egyes szálakat, nem magyaráz meg konfliktusokat, a nézőre bízva ezek értelmezését.

A lázálomszerű alkotásban a kissé túlzó fiktív elemek keverednek a kíméletlen őszinteséggel. A társadalom sorsfordító kérdései mellett arra is keresi a választ, hogy vajon a hallgatás, vagy a folyamatos ellenállás visz-e előrébb. És ha egy hatalom megfoszt a szólásszabadságunktól, akkor mi is marad nekünk?

Az Eltörölni Frankot zsenialitása abban gyökeredzik, hogy történelmünk egy könyörtelen időszakának bemutatása mellett, a mai napig aktuális problémákkal foglalkozik. Főhőse pedig mindenkit arra sarkall, hogy „soha ne fogja be a pofáját”.