Súgópéldány

Idén tizedik születésnapját ünnepli a Szemrevaló Filmfesztivál, mely számos díjnyertes német nyelvű filmet vonulat fel. Az érdeklődők a budapesti vetítések mellett Pécsett, Debrecenben, Szegeden és online is csatlakozhattak az eseményhez, amelynek nyitónapján, október 7-én nagy sikert aratott Maria Schrader Én vagyok a te embered (Ich bin dein Mensch) című romantikus sci-fi vígjátéka. A filmet a szegedi nézők október 25-én láthatják, országos bemutatója december 30-án lesz.

Hologramtáncosok, egy negyvenes régész és a humanoid álompasi. Ezzel a kompozícióval köszönt minket az Én vagyok a te embered. A húszas évekre hajazó csillogó díszlet, lágy jazz a háttérben és egy látszólag fáradt, túlhajszolt, a ruhája alapján valószínűleg  munkából érkezett hölgy. Rögtön kérdések tömkelege vetődik fel, és azon morfondírozunk, hogy ki ő. Miért jött ide, ha látszólag semmi kedve sem volt hozzá? Maria Schrader nem fokozza sokáig a kíváncsiságból fakadó feszültséget, hamar kiderül, hogy a főszereplő Alma (Maren Eggert) egy három hétig tartó tesztelési időszakra vállalkozott. De nem egy autót, ágyat vagy kozmetikumot kell górcső alá vennie, hanem egy kizárólag az ő igényeire szabott humanoid-robotférfit.

„A szemed olyan, mint egy hegyi tó, amelyben elmerülhetek.” – mutatkozik be a romantikus, ámbár régimódi Tom (Dan Stevens). Már ekkor szembetűnik, hogy Alma csak kényszerből megy bele a kísérleti kapcsolatba, nagyon visszautasító és becsmérlő a robottal. Pedig Tom igyekszik mindennel a kedvére tenni: rendet rak a dolgozószobájában, reggeli lakomát készít neki, és udvarias, bár néha inkább túlzóan nyájas gesztusaival tényleg megtestesíti a tökéletes férfit. Csak az a helyzet, hogy Alma nem keres partnert. A racionálisan gondolkodó tudós egy több éve tartó kutatáson dolgozik, mely a sumér agyagtáblák írásait vizsgálja. Csapatával szeretné bebizonyítani, hogy ezekben a régi időkben is létezett már a költészet és használtak metaforákat, művészi elemeket a szövegekben.

Tom nem tudja átprogramozni magát, bár minden adat a birtokában van. Tudja, hogy a német nők 93%-a vágyik arra, hogy egy rózsaszirmokkal teli kádban, gyertyákkal, eper és pezsgő kíséretében várják haza, ezért ilyen fogadtatással kedveskedik Almának. Szinte érezzük az illóolaj illatát, de hamar elszáll az idill, amikor a kemény nő rávágja, hogy a maradék 7%-ba tartozik.

Sokat játszik a film a két főhős közötti kontraszt bemutatásával. Alma vágyna arra, hogy konfliktusok legyenek a kapcsolatban, egy számítógép azonban nem tud kiszámíthatatlanul viselkedni. Elgondolkozhatunk azon, hogyha Tom nem robot lenne, hanem tényleg a tökéletes partner, vajon Alma akkor is visszautasítaná a férfit? Valójában arra van igényünk, hogy egy kapcsolatban állandó súrlódások kövessék egymást? Hogy a távolság és a közelség ritmikusan váltsa egymást? Ha pedig megtaláljuk az igazit, akkor azt rögtön „visszavisszük a gyárba”, mert hiányzik a balhé?

Nem derül ki, hogy miképp íródna a sztori, ha Tom ember lenne. De Alma képtelen lelket látni a humanoidba. Egy drámai ponton elárulja Tomnak, hogy nem képes elvonatkoztatni attól, hogy egy géppel él egy fedél alatt. Az egészet illúziónak érzi, hiszen a másik fél csak azt mondja, amire programozva van, amire a tervezők számítása szerint a főhős vágyik. Nyilvánvaló, hogy fontos számára az őszinteség, hogy ne csak azt hallja vissza, ami legyezgeti a büszkeségét, hanem azt is, amiben esetleg még fejlődnie kell.

Furcsamód mégis esélyt ad robothódolójának, miközben Tom is egyre humorosabbá válik. Este a múzeumban Tom így szól: „Ha szeretnéd gondolj egy emberre. Te pedig gondolj egy robotra” – válaszol neki csókot adva Alma. Az érzéketlenség az érzékiséggel találkozik és kiderül, hogy nem is összeférhetetlenek egymással.

„Ez az előnye ha nem él az ember: meghalni sem tud.” Nézőpont kérdése, hogy Alma a végén eltemeti ezt a kapcsolatot, vagy éppen ellenkezőleg. Mindenesetre összeáll a fejében, hogy Tom nemcsak a helyettesítője lehetne a tökéletes férfinek, hanem jobb társsá válhatna, mint akármelyik ember.

Az egyik jelenet mesébe illő képeken visz végig egy erdei úton, közelről mutatva a főhősnő arcát vezetés közben. A kanyarok szimbolizálják Alma lelkivilágát is, azt a sok hullámvölgyet, amin át kellett vergődnie az elmúlt években. A tragédiákat és veszteségeket, amelyek megkeményítették az arcát és jellemét egyaránt. Majd egy gyors fékkel megáll az autó, jelezve, hogy ilyen elakadáshoz jutott Alma is.

„A fájdalom nevetséges, mert relatív” – mondja a robot. Az ember azonban nem tudja ilyen könnyen túltenni magát egy krízisen. Megismerjük Alma titkait és megértjük, hogy miért mondta azt, hogy nem vágyik „ a szerelemtől ködös elmére”.

Az Én vagyok a te embered „retusálás” nélkül mutatja be a közeljövő lehetséges, ugrásszerű technikai fejlődését. Számol az elembertelenedés következményeivel, a személyközi kapcsolatok csődjével és az esetleges erkölcsi zülléssel. Tökéletes ábrázolás, ha nem azt vizsgáljuk, hogy miképp volna kivitelezhető, hogy robotok alkossák a népesség egy részét, hanem azt, hogy egy ilyen változás hogyan hatna az ember lelkivilágára. Technikai oldalról nem kapunk tájékoztatást, a humanoid robot készülésének lépéseit homály fedi. De a mechanikai háttér könnyen lényegtelenné válik, magával ragadja a nézőt a gépiesen induló, furcsa románc.

Kamatoztathatjuk az androidok erőforrásait, de csak úgy, ha ismerjük „saját szerkezetünket”, és tudjuk, hogy miben vagyunk többek náluk. Máskülönben nem a régi sci-fikben előrevetített jövőkép valósul meg, amelyben a robotok is érző lénnyé válnak, hanem épp az ellenkezője: az emberek robotizálódnak, saját magukat is pusztán gépként kezdik el definiálni. Géppé lenni vagy érezni? – ha vár ránk robotjövő, a válasz valószínű egyénfüggő lesz.